Ugrás a menühöz.Ugrás a keresődobozhoz.Ugrás a tartalomhoz.



Harkány László tanár úr temetése

2008. március 14., péntek 15,00 óra; Nagykanizsai köztemető


A ravatalozónál elhangzott:
1) Horváth István verset mondott: Nagy Gáspár – Tudom, nagy nyári délután lesz
2) Marton István, Nagykanizsa polgármestere búcsúztatója
3) Dénes Sándor, a Batthyány-gimnázium igazgatója búcsúztatója
4) Ádám Veronika professzorasszony búcsúztatója
5) Hegedűs Erzsébet verset mondott: Nagy Gáspár – Legvégül
6) Földi Gábor hegedül: Bach – d-moll partita 1. tétele
7) Varga Zoltán piarista atya és Deme Dávid evangélikus lelkipásztor ökumenikus szertartása



Marton István polgármester búcsúszavai

Mélyen tisztelt családtagok, rokonok!
Együttérző barátok, ismerősök! Gyászoló egybegyűltek!

A temető a csend, a béke, a nyugalom és a meghitt emlékezés otthona. Mi most emlékezni jöttünk ide. Emlékezni Harkány Lászlóra, városunk díszpolgárára, a nagyra becsült tanárra, a szerető apára és nagyapára, a barátra, a köztiszteletben álló közösségi emberre.

Ha igazak a költő szavai, hogy „nyugodt halált csak nyugtalan élet adhat”, akkor Harkány László – bár hosszú, gyötrelmes szenvedés után, de - nyugodtan halt meg és nyugodtan pihenhet sírjában, hiszen élete példaértékű volt. Méltán mondhatjuk, úgy élt, ahogy az Szent Pál soraiban olvasható: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. ”

Emlékezzünk!
Harkány László 1932-ben született Galambokon. 1954-ben a szegedi tudományegyetemen szerezett magyar-történelem szakos diplomát. Pályafutását az egykori Landler Jenő Gimnáziumban kezdte, majd a megye középiskolai szakfelügyelője lett.
1974-től 6 éven át az Erkel – művelődési házat vezette, ezt követően rövid ideig a városi könyvtár igazgatója volt. 1982-től a Batthyány-gimnázium történelem-magyar szakos tanáraként dolgozott.

Iskolai munkája mellett aktív szerepet vállalt a város és a megye kulturális életének alakításában. Keze alatt generációk sokasága nőtt fel. Példamutató volt a ragaszkodása szülőföldjéhez, szűkebb és tágabb hazájához. Magyarságát és hazaszeretetét az irodalmon keresztül plántálta tanítványaiba és barátaiba. Az 1956-os helyi események egyik meghatározó alakja, áldozata volt.
Munkásságát számos elismerés övezte: kiváló tanár, kiváló népművelő, Toldi Ferenc-díjat, megyei alkotói díjat kapott. Önkormányzatunk 1997-ben Pro Urbe díjjal, tavaly a város díszpolgára címmel tüntette ki.

Sokoldalú volt; finom ízlésű a művészetben, választékos az irodalomban, otthonos a történelem és a múlt titkaiban, igazi tekintély saját tudományában. Emberként szerény, mindenkor közvetlen, mentes volt minden attitűdtől.
Hogy mit is kaptunk tőle, arra egyszerű a válasz: példát a hivatástudatra, az önzetlen segítségnyújtásra, útmutatást az értelmiségi léthez.

Vannak emberek, akik távozásuk után is szolgálják azt az eszmét, amiért az egész életüket élték. Harkány László ilyen volt. Minden bizonnyal hiányozni fog magasfokú felkészültsége, műveltsége, évtizedes tapasztalata, segítőkészsége, bölcs tanácsai. A végső búcsúban utódai számára erényei adhatnak támaszt: folytatni munkáját, megvalósítani gondolatainak legjavát, hozzátéve sajátjukat tehetségük és képességük szerint.

Nehéz erről beszélni, miközben azt érezzük, felfoghatatlan, hogy az, aki ilyen biztonságot, bizalmat sugárzott magából, és aki már mosolyával is emlékeztetni tudott minket a jóra, meghalt. A megszokás majdnem azt mondatta velem: többé nincs közöttünk – de a megszokás pontatlan és megbízhatatlan fogalmazó. Mert nem igaz, hogy nincs közöttünk. Kevés ember van, akiről ilyen biztosan mondhatjuk, hogy most is közöttünk van, amikor pedig hiánya nagyon is fájdalmasan hasít belénk.

Ezek a percek nem könnyűek. Mi, akik szerettük és tiszteltük, elkísérjük most utolsó útjára, hogy testét visszaadjuk a földnek és lelkét az örökkévalóságnak. De az emlékét szívünkben őrizzük.

Közel négy évtizedes ismeretség és barátság után túlzás nélkül mondhatom, hogy Harkány László halálával pótolhatatlan veszteség ért bennünket.

Hadd búcsúzzam a számomra emlékét leginkább őrző, habitusát legjobban kifejező versrészlettel:

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek -
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő,
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más,
mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.
(Reményik Sándor: Ne ítélj)

Nyugodjék békében!


Dénes Sándor, a Batthyány Lajos Gimnázium igazgatója búcsúztatója


Tisztelt Gyászoló Család!
Kedves Gyászolók!
Kedves Harkány Tanár Úr!

Nekem jutott a szomorú megbízatás, hogy földi pályafutásod végén iskolánk nevében elbúcsúzzam Tőled.
Búcsúzni mindig nehéz, a végső búcsú pedig különösen az. Ma intézményünk egy olyan nagy tekintélyű, klasszikus tanáregyéniségétől köszönünk el, aki már itt a földön elnyerte az örökkévalóság jutalmát, mindannyiunk szeretetét.
1954-től 1998-ig tanítottál a mai Batthyány Lajos Gimnáziumban, ahol egy életre szóló tiszteletet, barátságot és megbecsülést érdemeltél ki kollégáid és tanítványaid körében. Számunkra legfőképpen tanáregyéniség voltál. Örömet jelentett számodra a tanítás, jó tanár voltál emberszeretettel, szenvedéllyel és tehetséggel megáldva. Tudtad, hogy a jó tanár nemcsak tudást közvetít, hanem minden esetben jellemet is formál. Kiegyensúlyozott éned nyugalmat és szeretetet árasztott felénk. Tekintély voltál tanárként, szakfelügyelőként és vezetőként egyaránt.
Egyszerre tapasztalhattuk meg igaz emberségedet, példamutató munkaszeretetedet, segítőkészségedet, tudásodat és őszinte nyíltságodat. Egy gazdag és sikeres életpályát hagytál magad után. Teljes életet éltél. A 76 év sok-sok örömével, nehézségével, szép pillanataival, gyötrelmes óráival együtt.

Kedves Laci Bácsi! Tisztelt Tanár Úr!

Amikor most búcsút veszünk Tőled, talán azt kérdezhetnénk: vajon hová tűnik el, amit életedben összegyűjtöttél? Hová tűnik el tudásod, szereteted, kedvességed, irodalomról vallott gondolataid?
Mi tudjuk a választ! Ez a sok-sok gyászoló ember, aki ma eljött, mind – mind tudja. Mindazt az értéket, amit összegyűjtöttél, királyi örökségként hagyod ránk. Mi visszük tovább, hiszen egy kicsit mi magunk is ebből építkezünk.

Kedves Harkány Tanár Úr!

Az utóbbi időben, különösen az elmúlt hónapban a szenvedések tengerében éltél. Aggódva figyeltük egészségi állapotod változását, az erős lélek és a súlyos betegségben gyengülő test küzdelmét. E nehéz és rendkívül fájdalmas küzdelemből – a gyógyulásba vetett hitünk ellenére – a lélek került ki győztesen. Az utolsó reménysugár 2008. március 7-én délután – szerető és gondoskodó családod jelenlétében – véglegesen kialudt.

Kedves Laci Bácsi!

Őszintén reméljük, hogy kedves és barátságos személyiséged emlékei továbbra is itt élnek közöttünk, és sugároznak felénk a földöntúli világ minden ígéretével és valóságával.

Isten áldjon, és nyugodjál békében, emlékedet mindannyian megőrizzük a szívünkben.

Nagykanizsa, 2008. március 13.


 

 
/1