Ugrás a menühöz.Ugrás a keresődobozhoz.Ugrás a tartalomhoz.



Petrovics Emil

Farkas Ferenc (1905-2000)

Elhangzott 2000. október 25-én, a zeneszerző temetésén

 

Nem siratni akartam, hanem dicsérni. Készültem a 95. születésnapra, felidéztem emlékeimet, mindazokat, amelyek közel fél évszázad alatt gyűltek össze. Immár legendás történeteket, helyzeteket, mondatokat, megjegyzés-foszlányokat - olyanokat, amelyek belém ivódtak, amelyek nap mint nap kísértenek, figyelmeztetnek, irányítanak szigorral, szeretettel, iróniával.
Dicsérni akartam és nem siratni.
Méltatni szerettem volna őt, és nem elszoruló szívvel búcsúzni attól az embertől, akihez mérhető Mestert sohasem ismertem, akit apának járó érzelemmel szerettem. Szüleimtől kaptam az életemet - ő adta fundamentumát zeneszerzői, művészi, tanári létemnek.
Sírok keservesen, de nem siratom Farkas Ferencet, mert itt marad velünk, nemcsak remekbe szabott műveinek pompázatos és felmérhetetlenül változatos sokaságával, hanem teljes valójával, viselkedésével, hasonlíthatatlan ízlésével, tudásával, életszeretetével - és a halál, az elmúlás gondolatával békésen, egyszerűen, színpadiasságtól mentesen együtt élő, tiszta lelkével.
Életműve lezárult, szellemének termékenyítő tüze azonban nyugodtan és méltóságteljesen figyelmeztet bennünket a következő évezredben való tájékozódás roppant nehézségeire: szemérmesen világítja meg azt a magányos ösvényt, amelyen a zene, a művészet tisztességgel, szeretettel haladhat az emberi élet szebbé tételének csapdákkal teletűzdelt útján. Szelíden, de határozottan utasította el a handabandázást, a hordószónoklatot, a demagógiát, a tudálékosságot, s ezek helyett - kétkedő, mosolyogtató, s ugyanakkor férfias fejcsóválások közepette - a kifejezés és fogalmazás pontosságát, a közlés felelősségét, a szépség mindenekfelettiségét, a műfaji elfogulatlanságot, a tökéletes anyagismeretet, a másként gondolkodók tiszteletben tartását, szívében rejtőző tiszta magyarságát, s más népek, korok irodalmának, zenéjének, viselkedésének, tulajdonságainak mélységesen átélt megértését választotta.
Nem méltatni akarom, hanem köszönetet mondani azért a ma még felmérhetetlen örökségért, amelyet ránk hagyott. Aligha van zeneszerető ember, aki ne találna kedvére való gyöngyszemet, élményt adó gyönyörűséget ebben a barokk mestereket is pironkodásra késztető, hatalmas életműben. Aligha van előadóművész, együttes, zenekar, amely nélkülözné alkotásainak örömteli hangját, pompás anyagszerűségét, tökéletes formálását, bűvös dallamosságát, kristálytiszta harmóniáit, ravasz ritmikáját és biztos sikert ígérő hatásosságát. Latin szellemisége nem rokonszenvezett a spekulatív újításokkal, de radikális elutasításban sem részesítette az ilyen kísérleteket. Sőt. Ha kedve tartotta, felhasználta ezeket a szerkesztési elveket is: olyanokat, amelyekkel felfrissítette, megfűszerezte szilárdan kicsiszolt stílusát, nyelvezetét, közlési modorát. Megfigyelhettem és megállapíthattam, hogy nála tökéletes egységben működött az alkotás és a gondolkodás, az élet és a komponálás, a képzelőerő és a szigorú, de sohasem doktrinér fegyelmezettség. A magyar zenetudomány megbocsáthatatlan mulasztása, hogy még vázlatosan sem tett kísérletet e nagyszerű életmű feldolgozására.
A sors különös kegyének érzem, hogy a Zeneakadémián tőle tanulhattam; hogy később tanársegédként mellette dolgozhattam; hogy átélhettem azt a légkört, amely inkább hasonlított egy görög filozófiai iskola szellemi világához, mintsem valamiféle feladatot számonkérő, nyögvenyelős, kellemetlenkedő, tanteremszagú atmoszférához. Utóda lehettem, és mint tanszékvezető igyekeztem megőrizni mindazt, amit teremtett: a szakmai komolyságot; a szabadság és a tolerancia sérthetetlenségét; a tehetségek kibontakoztatásának kötelességét és felelősségét; a tanári kar és a diákság harmonikus együttműködésének egyedül célravezető esélyeit.
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, amely immár Zeneművészeti Egyetem, egyik legcsodálatosabb tanárát, a magyar szellemi élet és a 20. század nagyvonalúan és bölcsen gondolkodó, nagyformátumú és hihetetlenül művelt muzsikusát, zseniális zeneszerzőjét vesztette el. Amit megteremtett és ránk hagyományozott, immár a magyar és egyetemes zenetörténet szerves és örökbecsű részévé vált.
Nem búcsúzni jöttem, hanem örvendezni azon, hogy Farkas Ferenc Tanár Úr, a Mesterek Mestere közel egy évszázadot töltött el velünk, s hogy két kézzel szórta szellemének varázslatos termését bőkezűen - szegénynek és gazdagnak, magyarnak és nem magyarnak.
Fejet hajtani jöttem elszomorodva, és nem siratni, hanem sírni. Megköszönni mindazt, amit kaptunk, és mindazt, amit élete utolsó percéig adott nekünk.
Isten veled, Tanár Úr! Ne felejts el bennünket, mint ahogyan mi sem feledünk el sohasem. Nyugodjál békességben!

Forrás: Muzsika 2000. december, 43. évfolyam, 12. szám, 3. oldal

 


Petrovics Emil
Harmincegy kérdés Mesteremhez

 


Kedves Tanár úr!

Az elmúlt évtizedek során többször köszöntöttelek már. Kerestem a szavakat, mondatokat, amelyekkel jellemezhetlek, mindazt, amivel megidézhetlek; kerestem a választ azokra a kérdésekre, hogy:

- miért szeretik Farkas Ferenc Tanár urat a volt tanítványok?
- miért nem hallottam keserű emlékezést senkitől?
- igaz-e, hogy zeneszerzőt csináltál még abból a tanítványból is, aki nem annak született?
- hogy még a legtehetségesebb ifjúnál is tévedhetetlenül találtad meg a gyenge pontokat, a rossz hangokat?
- hogyan csiszoltad ilyen tökéletesre az ízlésedet?
- a hallásodat?
- jobban zongoráztál, mint bármelyikünk: folyékonyan, pompásan adtál elő - első látásra - könnyebbet is, nagyon nehezet is, még játszhatatlant is. Hol tanultad?
- nekünk miért nem ment ilyen jól?
- mi a magyarázata annak, hogy a lehető legtalálóbb példákat tudtad felidézni egy-egy probléma megvilágítására?
- szinte minden ó- és újkori nyelven tetted ezt, még dánul is?
- hogyan tudtad megvalósítani a felkészülés és rögtönzés szinte tökéletes egyensúlyát?
- miért tűrtél jó szívvel minden stílust, műfajt, rögeszmét, akarnokságot?
- hogyan őrizted meg toleranciádat a legsötétebb terror idején?
- hogyan őrizted meg toleranciádat a meg-megújuló ízlés-terrorok idején? Mindmáig?
- mi a titka annak, hogy nézeteinktől, alkatunktól, filozófiánktól függetlenül szerettük-becsültük-tiszteltük műveidet?
- hogyan tudtad összeegyeztetni az "Hybrides" dodekafóniáját a daljátékok édes dallamosságával?
- miért hallgattuk együttérző mosollyal sok-sok panaszodat akkor, amikor semmi felpanaszolnivalód sem lehetett volna?
- jókedved vitt-e rá, hogy megtanítsd nekünk a jó borok titkát?
- a konyak-ivás rítusait?
- egy jó ebéd vagy egy pompás vacsora összes gyönyörét?
- mitől voltál mindig elegáns?
- miért élveztük a szivarzsebedből kikandikáló gyönyörű kendőket?
- hogyan tudtad megvalósítani a testi és lelki elegancia tökéletes egységét?
- mi a titka mindmáig tartó makulátlan szellemi frissességednek?
- hálásak legyünk-e mindezért a már eltávozott Manci néninek is, akit nagyon-nagyon szerettünk?
- sok mindenért és sok mindenkire haragszol. Jogosan?
- bennünket szeretsz-e?
- ugye nem okoztunk csalódást?
- ugye nem fáj, hogy más utakon járunk?
- ugye inkább büszke vagy erre?

E kérdésekre tudom a választ, s a válaszok nyomán tanítom immár az én tanítványaimat. Idézlek, emlegetlek, gondolok szavaidra, gesztusaidra, bölcsességedre.
Kívánom, hogy mostani termékenységed még sok-sok esztendőn át vidámítsa lelkedet. Isten éltessen!

Forrás: Muzsika1995. 12. 3. p.


 

 
/1