Ugrás a menühöz.Ugrás a keresődobozhoz.Ugrás a tartalomhoz.



Dalos László

Ötvenéves ajándék


Most, amikor a Zeneakadémia nagytermében, Farkas Ferenc mindannyiunkkal szembenéző fényképe alatt fölhangzanak a Dsida Jenő négysoros verseire komponált kis vegyeskari művek – arra gondolok, hogy az angyalian muzsikás szavú és ritmusú erdélyi költő vezetett el engem a zeneszerzőhöz: a Szent János kútja, a varázslatos szépségű lírai kantáta. Valamikor, közvetlenül a háború után hallottam a Szent János kútját először, s minthogy akkor már hosszú esztendők óta Dsida Jenő rajongó voltam, a poéta szellemujjának intésére Farkas Ferenc-rajongó is lett belőlem. A lírikus kantátában megkomponált Tavalyi szerelem című vers, a Kóborló délután kedves kutyámmal című elbeszélő költemény zenében megszólaló hexameterjei, ezek az ellágyuló és játékos Dsida-sorok szinte más dimenzióba emelték a költőtől kapott élményt... Szólnak a rövid karművek a hangversenydobogón, az első kerületi zeneiskola névadó ünnepén. Igen, a naphegyi, Dezső utcai schola ezután – Farkas Ferenc Zeneiskola! Hallgatom a zeneszerző, a névadó mester hangszerekre írott opusait, szólnak a fuvolák, szól a zongora, a hegedű, a nagybőgő, a cselló, nyolc ifjú leányhangon csendülnek föl a Gyümölcskosár részletei – és nekem olyan különös: egy nagyszerű intézmény viseli ezután annak a reneszánsz méretű, egyetemes embernek-művésznek nevét, aki öt évtizeden át atyai barátságával és szeretetével ajándékozott meg. A Zeneművészeti Főiskola orgonasípjainak magasságából az ő nagyméretű fénykép-arca reám is néz. És egyszer csak mintegy átkopírozódik abba a művészi ábrázolásba, amelyet Varga Mátyás készített róla 1952-ben, éppen fél évszázaddal ezelőtt. Milyen megkapóak a most összegyűlt koincidenciák, egybeesések! A páratlan díszlettervező művész, a tündéri Matyi bácsi október 28-án hagyott itt minket örökre, december 1-jén lehetett volna kilencvenkét éves, december 3-án van Xavéri Szent Ferencnek, a komponista védőszentjének napja; december 15-én kilencvenhetedik életévét tölthetné be, elmehetnénk hozzá köszönteni, s talán azzal a kéréssel: ötven év után írná még egyszer oda a nevét a Varga Mátyás-fametszet alá, amelyet 1952. december 27-én ajándékozott nekünk... A névadó műveit játsszák-zenélik-éneklik a Farkas Ferenc Zeneiskola növendékei, egykori tanítványai, hozzátartozók, tanárok – hallgatom őket. S eszembe jut a pillanat, amikor 1949-ben a rádió egyik folyosóján először beszélgettem a zeneszerzővel: a Csinom Palkóról esett szó, amelyet épp akkor kezdett el komponálni Dékány András szövegkönyvére. Fölvillan egy másik emlék: amikor a Kossuth-díj odaítéléséről megkapta a hivatalos értesítést, éppen ott voltunk nála Török Erzsébettel, Végh Györggyel, Vaszy Viktorral. Egy sokkal későbbi esztendőben néhány bolgár népdal dallamának a maga kezével lejegyzett kottasorát adta át, írjam meg a magyar szöveget, férfikórus lesz belőle. El is készült a Felkél a hűs hajnali szél, s benne az a fantasztikus egyetlen hang, amely fölött egy kilences szám jelezte: kilenc rövid szótagot kell kiötölnöm, amolyan megszálló-szidalmazó, indulatos fölkiáltást: "Gaz a basa! Fene töröke!" Farkas Ferenc a zenének nemcsak szerzője volt, sokkal inkább költője. Poeta doctus. Vallom, hogy a Bartókot és Kodályt követő nemzedék legnagyobb magyar komponistája. Magyar és európai. Ismerte, tudta ősi dallamainkat, régi táncainkat, s együtt mutatta fel őket a latin égbolt napfény-ragyogásával, hiszen az olasz Respighi tanítványa és folytatója is. Petőfitől a portugál Pessoáig (hogy két azonos kezdőbetűs poétát említsek!) ismerte-olvasta-tudta-idézte és megmuzsikálta a költészet remekeit; több mint négyszáz megzenésített vers őrzi dallamteremtő művészetét. Ő írta a XX. század első felének legsikeresebb magyar vígoperáját, A bűvös szekrényt. És 1991-ben, nyolcvanhat évesen - igaz, botra támaszkodva - meghajolhatott az Ybl-palota színpadán új operája, a Márai Sándor verses drámájából írt Egy úr Velencéből premierjén. Verdi "csak" nyolcvanéves volt, amikor Falstaffját bemutatták...) Mekkora alkotói gazdagság! A Gyász és vigasz megrendültsége, a Kőröshegyi betlehemesek poézisa és bája, a Cantus Pannonicus magyar latinitása, a Furfangos diákok humora, két Szent Margit-miséjének mélységes áhítata, a hitvest, a feledhetetlen Mancikát elsirató Requiem pro memoria M. férfikönnyei - ez mind Farkas Ferenc. Nem voltam növendéke a Zeneakadémián, ahol 1948-tól 1975-ig tanított zeneszerzést, mégis, mindig - "magántanítványának" éreztem magam. Nemcsak magyar prozódiát tanultam tőle, de ízlést, stílust, hagyománytiszteletet, humánumot, játékosságot is. Mélységes istenhite örökös példa marad. Állandó szellemi jelenlétet tanultam tőle. Kíváncsiságát, kutatókedvét igyekeztem ellesni. Nem sokkal elhunyta előtt, egy szeptemberi délután hármasban beszélgettünk Nagyajtai utcai otthonában: ő, András fia, a Svájcban működő karmester és e sorok írója. A csaknem kilencvenöt éves Farkas Ferenc időnként, pihenésképpen lehunyta szemét, de a szelleme szüntelenül jelen volt. Amikor Andrással a költő Kormos Istvánt emlegettük - mosolyogva ránk nézett, recitálni kezdte: "Fehér virág a zápor, zuhogva ejti szirmát..." Hibátlanul végigmondta a nevezetes költeményt, hiszen azt is ő ruházta föl zenével, régen, még nyolcvanöt esztendős korában. Amit ötven éve kaptunk tőle, karácsonyi ajándéknak adta. Most is odatesszük a fenyőfa alá, s elnézzük, ahogy a képzőművész-barát, Varga Mátyás metszetén ül a zongoránál, kottafejeket ír, talán éppen egy Dsida Jenő-verssor alá: "Fény lebeg át lilakék falakon". Meggyújtunk egy karácsonyi gyertyát, hadd lebegjen a fény. Az emlékezésé...

Forrás: Új Ember 2002.12.22 LVIII. évf. 51-52.

 
/1