Ugrás a menühöz.Ugrás a keresődobozhoz.Ugrás a tartalomhoz.



vissza

Válogatás Szoliva János verseiből

 

A vers

Úttalan bolyongás,
örökös útkeresés a vers –,
őrizetlen álom.

Megejtő igézet,
kóbor sejtelem –,
beálló csönd-beszéd.

Szétágazó idő,
kiszakított tér –,
égig érő valóság.

 

Zarándok vagyok

Gyalog járom a vidéket,
őrzi a csönd a határt.
Rozsdállik a bársonypázsit,
fű közt szorgos hangya mászik,
hangtalan.
Fák övezte titok az álom,
Mura tükrén megtörik a fény.

Parti fövenyből a hátam,
hullámzik folyó-mellem.
Szokásból a levegő,
járkálok szélütötten.

Útitársam minden bokor,
szótlanul társalog velem.
Zizeg a száraz falevél.

Bolond szél visz héthatáron,
valami hídon megyek át éppen ─,
zarándok vagyok Muratájon.

 

Ha tüzet gyújt a nyár…

Ha tüzet gyújt a nyár,
völgyeid langymelegét
hozza a szél.
Hozza petrencehajad szénaillatát,
mikor virágba oltja
szenvedélyét a méh.

 

Kikönyököl

Zenél a levél,
ágak között nyikorgás –,
leszakad az éj.

Brekeg a tó,
a békasereg esőre vár.

Ablakomon behajol egy ág –,
kikönyököl a hallgatás.

 

Ha

Ha meddő nyugalom ölelt is keblére,
ha menedéked a szenvtelen magány,
ha nem ámít a szó, törékeny dallam,
s kába részegségbe nem szédít írás,
gondolj arra, mi kimondhatatlan,
mit titkolni érdemes.

 

Örök ringatózás

Ember vagy,
rejtelmes szívdobogás,
hajnali virradat, ragyogás,
kéz, mely szétteríti a napot.

Az vagy csak,
őszben kóborló zarándok,
avarszagú bánat,
megrendült tehetetlenség –,
harangszóra hittel ébredő.

Csak az vagy, ember,
titokmély lobogás,
születés, elmúlás,
örök ringatózás –,
keresztrefeszülés.

 

Égre les

Az idő járása:
hideg, meleg front.
Dimbes-dombos életemről
mit is mondhatnék.

Őrizgetem múltamat,
tekintetem Égre les.

 

 

Azóta

Álmomban
leváltam egy régi kopott plakátról.
Saroktól sarokig sodort a szél.
Senki nem ismert, nem tudták, ki vagyok.
Valaki belegyűrt egy koszos kukába.
A zsibárus, aki megtalált és elvitt
a bolhapiacra, azt mondta mindenkinek,
hogy madár vagyok.
És elhitték neki.
Azóta repülni is megtanultam.


 

Háromsorosok

Lépcső akartam lenni,
maradtam dobogó.
Földszintes a ház.

*
Ez nem az én időm,
a bohóc már kiköltözött belőlem.
Vendégszerepet nem vállalok.

*
Kitakarja, befedi a sebeket a szó,
vigasztal a csönd.
Az éjszaka megágyaz mindenkinek.

 

Ma-holnap

Szeretem Kanizsát,
itt telt el ifjúságom.

Szeretem múltját,
patinás házait,
a megújuló tereket.

Ma is talpam alatt érzem
a sárga köves Fő utcát,
a régi Sugár utat,
amerre iskolába jártam.
Csak a Nevető Laci hiányzik
az utcasarokról.

Elfordul irányom,
megint éjfél van már ─,
ma-holnap.

Támad az idő,
múlik észrevétlen.

 

Hol a találkozás?

Kezdődik. Abbamarad.
És hol az akkor,
hol a találkozás?
És hol hever a délután?

És hol a pillanat,
ami megmarad –,
ami virág valahol?

 

Három haiku

újra felborzol
egy eltévedt mozdulat
téged idéző

ködbe vájt hegyek
égbe törő messzeség
felröpül a vágy

hívó füttye szól
bokor mélyén a madár
fészkelő remény

 

 

Föllobog

Kiszakadok önmagamból,
ellebegek a messzeségbe.

Tüntetnek a lyukas zászlók,
jelszavak tombolnak sötétben.
Föllobog az éjszaka.

Szétlőtt álmaikból fölébrednek,
tovább harcolnak az elesettek.

 

Értem már

Kerekes kút mélyén a titok,
tenyerén hordja apám a napot.
Arca tükrében vízimalom,
dagad a víz parttalan.

Értem már az éjszakát is:
Mura-parti káprázat.
A folyóból kirepülnek a halak,
ütött-kopott bográcsunkban
békés világunk párolog

 
/1