Ugrás a menühöz.Ugrás a keresődobozhoz.Ugrás a tartalomhoz.



 

Rózsás János

és

Alekszandr Szolzsenyicin.

 

Rózsás János műveinek története

 
Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin írja az  
Gulag szigetvilág 1918-1956 című könyvében (III. kötet, 5. fejezet)
„Észreveszem, hogy engem és könyvemet gyakran figyelmesen néz, oldalvást oda-odapillant, de megszólalni mégis vonakodik egy sovány, hosszú orrú, nyurga fiatalember, aki szembetűnő, kívülről hozott jólneveltséggel, nagyfokú szerénységgel kelti fel a figyelmemet. Megismerkedünk egymással. Halk, elfogódott hangon beszél, az orosz kifejezésekkel bajlódik, mulatságos szófordulatokat használ, melyekért bocsánatkérőleg mosolyog. Kiderül, hogy – magyar, és Rózsás János a neve.
Csak huszonöt éves, de hiányzik a fiatalos pír az arcáról. A szél által kicserzett száraz, vékony bőr mintha egyenesen a koponyájának hosszúkás, keskeny csontjaira volna húzva. Fájnak az ízületei, égető reuma kínozza, melyet Északon, erdőirtás közben szerzett. 
Mindig éberen szemlélődik, odafigyel a beszélgetésekre, mindent meg akar érteni. És mi az, amit meg akar érteni?... Minket, oroszokat akar megérteni! 
1944-ben, amikor a mieink Magyarországot megszállták és őt elfogták, 18 éves volt (és nem is volt katona). János vizsgálati fogsága így folyt le: a vizsgálóbíró egy szót sem értett magyarul, János pedig oroszul. Amikor aztán Sztálin halála után Jánost rehabilitálták, akkoriban, mint mondja, csiklandozta a kíváncsiság, hogy meg kellene kérni az ítélet másolatát magyarul, hogy megtudná: miért is ült le ő kilenc esztendőt? De attól tartott: „… még gondolkodóba esnek, miért kell az nekem?” 
Kilenc esztendőt ült le lágereinkben, Oroszországot csupán a börtönvagon ablakából, kis képeslapokról és a lágeren keresztül láthatta meg. És mégis – megszerette. 
Szívélyes, barátságos, védtelenséget sugárzó világoskék szemű fiatalember – ilyen volt Rózsás János a mi szívtelenül rideg lágerünkben. Odaült hozzám a priccsre – óvatosan csak a legszélére, mintha a fűrészporral tömött szalmazsákomat be lehetett volna piszkítani, és megnyomva a formáját megváltoztatni –, aztán bensőségesen csendes hangon megszólalt: 
– Kinek mondhatnám el az én titkos ábrándjaimat? 
És soha semmiért nem panaszkodott.”
Rózsás János önéletírásából (2009 - folytatás, előzmény)

Hosszú várakozás, idegtépő bonyodalmak után végre 1953. december elsején este átléphettem a szülői ház küszöbét, Nagykanizsán. Szüleimet, testvéreimet szerencsésen viszontláttam. Hajnali négy óráig beszélgettünk, hiszen közel egy évtizeden át nem tudhattunk egymásról, egészen a hazaérkezésem, a találkozásunk percéig! Mint idegen országnak kiszolgáltatott rab soha nem levelezhettem az otthoniakkal. A hazai, moszkovita hatalombitorlók letagadtak, kiiktattak minket az élők sorából, mint nyomtalanul eltűnteket.

A megvirradt első itthoni napon, amint kialudtam magamat, déltájban felkeltem. Családi körben elfogyasztottam édesanyám első egyszerű főztjét (mert akkoriban idehaza is nehéz idők jártak), és utána bevonultam a kisszobába, a valamikori legényszobámba, és az édesapámtól kapott, régi irkákból kitépett üres lapokon elkezdtem ceruzával írni lágeri élményeim vázlatát. 1954. április végére készültem el a kilenc év hevenyészett feljegyzéseivel, dátumok, névsorok és a főbb események rögzítésével. Közben munkába álltam, de esténként szorgalmasan róttam a sorokat a különböző méretű irkalapokra.

A kézzel írt naplóról készült fénymásolat első lapja Rózsás János hagyatékából
 
1954. május 9-én egy bekötött, üres lapokból álló vastag könyvbe kezdtem kidolgozni fogságom naplóját, melynek „Decembertől decemberig” címet adtam, ezzel utaltam az 1944 és 1953 között eltelt, rabságban töltött kereken kilenc esztendőre. Az első öt év eseményeivel betelt a könyv. A következő négy év élményeinek kidolgozását aztán egy másik könyvben folytattam, mely eredetileg pénztárnapló volt. A teljes kilenc esztendő naplószerű feldolgozását 1955. november 13-án fejeztem be. Később megszámoltam: összesen 167 magyar és 444 más nemzetiségű rabtársamról tettem név szerint említést naplómban, hosszabb-rövidebb feljegyzés formájában. Másokról is írok, akiknek a neve nem maradt meg az emlékezetemben, de sorsuk, a velük való találkozás felejthetetlen volt, nyomott hagyott bennem. Minden dátum, földrajzi megnevezés, a szereplő személyek nevei a valóságosnak megfelelően szerepelnek benne, az események minden meseszövése, regényesítése nélkül. 
Erről a nagy munkáról nem tudott más csak a szüleim, majd a feleségem, akik a naplót írás közben folyamatosan olvasták. Nagy veszedelem lett volna, ha az állambiztonsági szervek tudomást szereznek ezen őszinte és részletes, dokumentum értékű tanúbizonyság létezéséről.
A kazahsztáni Ekibasztuz lágerében 1951-ben megismerkedtem Alekszandr Szolzsenyicin középiskolai fizika-matematika tanárral, aki éppoly szorgalmasan bújta a szegényes lágeri könyvtár ronggyá olvasott könyveit, mint jómagam. Útjaink szabadulásunkkal elváltak, úgy tűnt, örökre. Azonban Szolzsenyicin 1962 után az Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregényével egyből világhírű lett. Ennek következtében 1963 után sikerült felvenni vele a kapcsolatot levelezés útján, de személyes találkozásra soha nem kerülhetett sor.
Szolzsenyicin nyilvánosság elé lépése engem is arra ösztönzött, hogy lágeri naplóm kéziratának alapul vételével 1968 végére megírjam a Duszja nővér című visszaemlékezésemet, melynek kegyetlen és rémséges eseményei az Urál őserdejében, fakitermelő lágerben játszódtak le. A kiadók sorra visszautasították a kéziratot (részlet). Azok az évtizedek politikai okokból nem voltak alkalmasak ilyen témák közreadására.

Szolzsenyicin egyre jobban belesodródott a nagypolitikába, de az igazi botrányra a Gulag szigetcsoport című munkájának, a párizsi Ymca Pressnél megjelent első kötete után került sor 1973 decemberében. 1974 februárjában kiutasították hazájából. Itt jöttem én a képbe: a moszkvai APN Kiadó meg akarta velem íratni lágeri visszaemlékezéseimet, de olyan formában, hogy cáfolata legyen orosz író barátom addigi, a bolsevizmus igazi arcát leleplező munkáinak. Hiába akartak kényszeríteni a tények meghamisítására, nem voltam rá hajlandó. A nyilvánosság tudta nélkül, a némán elviselt politikai nyomás komoly fenyegetettséget hozott rám. Szerencsémre, amikor eljött a gorbacsovi enyhülés korszaka, felhagytak az üldözéssel.
 
Bővebben erről Rózsás János: Haben sua (2012) című életrajzi írásából
Ekkor különös fordulat állt be az én életemben is. 1974 májusában engedélyt adtak Szolzsenyicin első feleségének, Natalija Alekszejevna Resetovszkajának, hogy egy hónapot vendégségben töltsön Nagykanizsán, családunknál. Az asszony, válásuk ellenére, tovább dolgozott férje életrajzán, és hiteles tájékoztatást szeretett volna kapni tőlem a hatvanas évek elején egy csapásra világhírűvé vált író lágeri hétköznapjairól.
Resetovszkajával egy időben érkezett Budapestre a moszkvai APN Könyvkiadó két szerkesztője. Mindjárt a pályaudvaron bemutatkoztak, és másnapra találkozót kértek abban a szállodában, ahol szobát foglaltak maguknak. Baráti beszélgetés közben ajánlatot tettek, hogy szívesen megjelentetnék emlékirataimat, írjam meg a kiadójuk számára a kilenc éves lágeri élményeim történetét. Azon keresztül szeretnének választ kapni arra a jelenségre, hogyan jutottam el addig az érzelmi változásig, – hogy mint volt ellenség, aki a fronton fegyverrel a kezemben estem fogságba, majd a későbbiekben elítélt rabként gyötrelmes életkörülmények közé kerültem, – mindenek ellenére megszerettem az orosz irodalmat, kultúrát, az orosz embereket. Azt kérték: emlékirataimat oroszul vessem papírra, mert Resetovszkajához írott leveleim alapján úgy ítélik meg, hogy képes vagyok irodalmi szinten megírni lágeri hétköznapjaim történetét.
Hogy a moszkvai elvárásoknak megfelelően minél nagyobb igyekezettel és kedvvel írjam meg fogságom élményeit, komoly honoráriumról beszéltek. Többek között ígéretet tettek arra is, hogy kivisznek Moszkvába, és ott az Alkotók Házában dolgozhatok, több féle kikapcsolódási, kultúrálódási, kapcsolatteremtési lehetőség mellett. Arra is figyelmeztettek, hogy igyekezzem az írással, mert az APN Kiadó már megkötötte a szerződést az olasz Rinascita Kiadóval a könyvem kiadására, mert ott, azoknál jelenik majd meg először.
A Moszkvából érkezett szerkesztők bármilyen kecsegtető ajánlatot is tettek mind anyagi, mind egyéb vonatkozásban, nem akartam sehogy sem kötélnek állni. Felvetettem, hogy tőlem nem várhatnak valami derűs leírásokat, mert nekem soha sem volt jó dolgom a munkatáborokban. Az, hogy nem a zöldségraktár és a konyha körül settenkedtem, hanem a könyvtárszobában igyekeztem olvasnivalóhoz jutni, – már amelyik lágerben erre lehetőség volt, – az azt jelenti, hogy én egy különc ember voltam, aki még a lágerben is megőrizte a korábbi életéből hozott vonzalmát a betű iránt. Hiszen Szolzsenyicin és baráti köre is emiatt figyelt fel rám, és vett be társaságába, segített nívós olvasmányokhoz jutni, irodalmi ismereteimet tájékoztatásaikkal bővíteni. Azon kívül én azokat az orosz embereket szerettem meg, akikkel együtt gyötrődtem a szögesdrótkerítés mögött, akik esetenként jó szívvel segítettek ínségemen, elnézték gyatra eredményeimet a munkanorma teljesítésében.
Közöltem az APN Kiadó munkatársaival, hogy ha netán mégis megírom az emlékirataimat, csak magyarul vagyok hajlandó erre. Azt kérték, hogy amíg Resetovszkaja nálunk vendégeskedik, mondjam oroszul magnószalagra a kilenc év történetének vázlatát, hogy lássák, mire számíthatnak. Fogságom első öt esztendejének történetét mondtam szalagra részletekben, erre futotta a Resetovszkaja által itt töltött időből. A vázlatnak közösen a „Gorkaja molodoszty”, vagyis a KESERŰ IFJÚSÁG címet adtuk. (Az orosz nyelvben a „keserű” jelzőnek árnyaltabb a jelentése, nem csupán íz megjelölésére szolgál, hanem a balsors jelzője is.)
A szerkesztők visszautaztak Moszkvába, majd a látogatás után Resetovszkaja magával vitte az elkészült magnószalagokat, valamint a DUSZJA NŐVÉR című munkám magyar nyelvű, kész kéziratát. Valójában nem siettem az emlékirataim irodalmi feldolgozásával, pedig titokban ott volt a háttérben az 1953-1955 között papírra vetett naplóm, ami megkönnyíthette az emlékek felelevenítését, a szövegszerkesztést, mondanivalóm nyelvezetének csiszolását.
Buzdításképpen a magyar illetékesek is szorgalmazták az emlékirat elkészítését. A tudomásomra hozták: Moszkva az én – kedvük szerint megírt – lágeri ihletésű naplómmal akarja megcáfolni mindazt, amit Szolzsenyicin a GULAG SZIGETCSOPORT című tanulmányában írt a több évtizedes szörnyű bolsevista terroruralomról. Azt akarták az én „könnyed hangvételű” lágeri élményeimmel bizonyítani, hogy nem lehettek a szovjet kényszermunkatáborokban olyan szörnyűek a körülmények, ha egy magyar ott átlagon felüli ismeretekre tehetett szert, és megszerette az orosz irodalom kiváló alkotásait, és azokon keresztül az orosz nép lelkivilágát, emberi értékeit. Sehogy sem értették, nem akarták megérteni ellenérveimet, hogy nekem ott nem volt jó dolgom, de mégis minden nyomorúságot felülmúlt az ismeretek utáni törekvésem, a vágy a rideg környezetből való szellemi kiemelkedés. Mindenáron valami nem létező, kedvező képet akartak velem hitelesíttetni.
Mivel nyomás alatt voltam, nem volt ellenszegülés: több mint két év alatt elkészült a közel 1000 oldalas kézirat, három kötetre tagoltan: Ukrajna, Észak-Urál, Kazahsztán. A buzgó magyar közvetítők átvették tőlem, és Moszkvába továbbították. Aztán 1977 elején egyszer csak jött a vélemény: – „de hát ez még borzasztóbb, mint amit Szolzsenyicin írt!”
Nem értettem az összehasonlítást a világhírű Nobel-díjas író és közöttem. Szolzsenyicin a GULAG SZIGETCSOPORT című, hatalmas munkájával (melynek összeállításában, a tényanyagnak titkos levéltári kigyűjtésével – történészek egész csoportja dolgozott a keze alá) rendkívül komoly és leleplező kritikát gyakorolt a szovjet birodalom vezetőinek módszereivel szemben, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Nyugatnak végre kinyílt a szeme a szovjet valóságra, – mindezekután hogyan lehet az én egyszemélyes visszaemlékezésemet a barátom világraszóló művéhez hasonlítani? Erre a választ később az orosz fővárosban kaptam meg.
A magyar Művelődésügyi Minisztérium jóvoltából, és a Moszkvai Magyar Kulturális Központ pártfogásával 1993. májusában nyolc napot töltöttem Moszkvában. A fővárosi irodalmi körök sajtókonferenciát szerveztek a számomra, aztán a Kulturális Központban rendezett irodalmi esten részleteket olvastak fel munkáimból. Aztán a volt szovjet gulágosok „Visszatérés” Moszkvai Történelmi-irodalmi Szervezete (Московское историко-литературное общество «Возвращение») által rendezett „Ellenállás a GULAG-ban” («Сопротивление в ГУЛАГе») nemzetközi konferencián is részt vettem, ahol a magyarokra vonatkozó napirendi pontnak oroszul megszólaló előadója voltam.
Az emlékirataimat mind a magyarul tudó, mind az orosz fordítás szövegét elolvasó moszkvai irodalmárok, szerkesztők nagyon kedvezően fogadták. Ennek következtében az orosz kiadókkal egyeztetve tervezték az emlékirataim orosz nyelvű megjelentetését. Már megkötötték a szerződést a Tyimirjazev Mezőgazdasági Akadémia Könyvkiadójával, először a DUSZJA NŐVÉR, majd utána a KESERŰ IFJÚSÁG kiadására. A moszkvai újságokban már meg is jelent az előjegyzési lehetőségről szóló hirdetés! Sajnos a könyv megjelentetésére nem került sor, mert éppen azon a nyáron szenvedte el a Rubel a legnagyobb értékvesztését, pénzügyi zavarok keletkeztek, no meg papírkiutalást sem kapott a megjelentetésre vállalkozó könyvkiadó. (Az orosz nyelvű kiadásra, többszöri próbálkozás után, azóta sem került sor.) Mivel sehogy sem felelt meg munkám a vele szemben támasztott elvárásoknak, a moszkvai APN Kiadó mélyen hallgatott. Bizonytalan csend követte a kezdeti nekibuzdulást, az ígérgetések sorozatát. Közben ismerőseimnek, barátaimnak odaadtam elolvasni a most már hivatalos kéziratot, és mint ilyenkor lenni szokott, megkezdte a tőlem független sorsát, hiszen ahogy mondják: „a könyveknek megvan a sorsa”. 1983 februárjában a Szabad Európa Rádió adásából értesültem, hogy kéziratom felbukkant nyugaton. Őszinte félelem fogott el, hogy most mi lesz, de már az eseményeket nem befolyásolhattam. 
A nyugati magyar emigráns körökben a kézirat fogadtatása kedvező volt. Borbándi Gyula, a Münchenben megjelenő Új Látóhatár főszerkesztője terjedelmes és elismerő recenziót közölt le folyóiratának 1982/3-4. számában. Majd utána vállalta emlékirataim könyv alakban való megjelentetését. Ez meg is történt a következő években. (Sajnos anyagi okokból kifolyólag nem lett három kötetes a munka, hanem egyes részeket kihagyva, másokat lerövidítve, két részletre tagozódva jutott el az olvasókhoz.) Münchenben magyar nyelven 1986-ban megjelent az első rész KESERŰ IFJÚSÁG cím alatt. (Borbándi Gyula meg szerette volna változtatni a címet, de én ragaszkodtam hozzá: így került Moszkvába a kézirat, és ha a megszerkesztett változat más címet kap, esetleg azt mondhatják, hogy ez egy illegális változat, szovjetellenes szamizdat!) A második kötet, a folytatás 1987-ben azonban már ÉLTETŐ REMÉNYSÉG címen került ki a müncheni nyomdából. Borbándi Gyula (megkérdezésem nélkül) mégis csak változtatott az eredeti címen!

Rózsás János önéletírásából (2009- folytatás)
1978-ban készült el a teljes, kilenc esztendős rabságom emlékeinek irodalmi feldolgozása három kötetben (Ukrajna, Észak-Urál, Kazahsztán). Nem úgy írtam meg, ahogyan azt Moszkvában akarták, hanem ahogyan a lelkiismeretem diktálta, és így nem is került ott kiadásra. Borbándi Gyula irodalomtörténész kiadásában némiképpen lerövidített szöveggel két kötetben jelent meg magyarul Münchenben. Az első kötet Keserű ifjúság címmel 1986-ban, a második Éltető reménység címmel 1987-ben.
Budapesten 1989 decemberében Koltay Gábor, a Szabad Tér Kiadó igazgatója adta ki, némi szerkesztési bővítéssel a két kötetet egységesen Keserű ifjúság cím alatt. A gyorsan elfogyott kötetek újabb kiadását az olvasók széles körben igényelték, így a budapesti Püski Kiadó jelentette meg a két részt egy kötetben, rendkívül tetszetős külsővel, a müncheni változatot véve alapul ugyancsak némi betoldással: Keserű ifjúság — éltető reménység címen.
Máthé Áron kommentárja a Keserű ifjúságról.
 
A viszonyok némi megváltozása következtében Czupi Gyula, a nagykanizsai Városi Könyvtár dolgozója vállalta az íróasztalfiókban porosodó Duszja nővér mérsékelt példányszámban való kiadását, és így jutott el 1995 októberében egy szűk olvasókörhöz. 

 
A második megjelentetésére rangosabb külsővel 2001 decemberében került sor a nagykanizsai Canissa Kiadó jóvoltából. A könyv László fiam fordításában a müncheni Gryphon Verlag kiadásában német nyelven jutott el nyugati olvasókhoz Schwester Dusja címen 2005 őszén.
A Duszja nővér kötetnek készült Nagykanizsán olyan GULAG-os darabja is, melyet Andrasek Tibor készített olyan anyagokból (cementeszsák, géz, fakéreg), melyek a lágerben is megtalálhatók voltak.
 
 
GULAG-lexikon címen összeállított dokumentációkötet, mely közel négyezer volt magyar rabtársam fogsággal kapcsolatos történetét rendszerezi, több mint tizenegy éves kutatómunka, adatgyűjtés után ugyancsak a budapesti Püski Kiadónál jelent meg 2000 márciusában. Ezt a kötetet a történészek nagyra értékelik, és az olvasók is érdeklődéssel fogadták. A második, bővített kiadása, mely közel további nyolcszáz rabtárs sorsát követi nyomon, 2008 decemberében jelent meg.
 
 
Még egy nagyobb szándékom és tervem jutott el a kiadásig. 2005 októberében jelent meg a Leventesors című tanulmánykötetem. Miután előző munkáimban bebizonyítottam, hogy ártatlanul és jogtalanul ítélték el háborús bűnösként a szovjet katonai bíróságok a magyar állampolgárok tízezreit — köztük túlnyomó részben a két világháború között katonai előképzésben részesült leventéket — a közvélemény tudomására akartam hozni, hogy mi volt a két világháború közötti ifjúságnevelés mozgalma. Bizonyítani akartam, hogy a leventék nem fasiszta ideológia alapján nevelt szovjetellenes partizánok voltak, hanem a trianoni békediktátum által katonailag védtelenné tett ország nemzeti önvédelme érdekében a katonás fegyelem keretei között vallásos, hazafias, munkaszerető nevelést kapott fiatalok, mint a jövő nemzedék záloga, az ország talpra állásának érdekében. A leventeintézmény történetét az 1921-es első véderőtörvény életbe léptetésétől az 1945-ös háborús tragédia végkifejletéig követtem nyomon a törvényes megalapozottságra támaszkodva.
 
/1