2016-ban lenne 90 éves Rózsás János emlékiratíró, városunk díszpolgára. Az 1956-ban 30 éves, de már a Szovjetunió Gulag-táboraiban töltött közel egy évtizedes tapasztalatával élte meg Nagykanizsán a forradalom eseményeit. 70 évesen, 1996-ban emlékezett az akkor 40 éves eseményekre. Írásával a nagyszerű ember és a forradalom emléke előtt adózunk 1956 eseményeinek 60. évfordulóján. (Megjelent a Kanizsa almanach 1996-ról című kiadványban 1997-ben a Czupi Kiadó gondozásában)

Rózsás János: 

Személyes visszaemlékezés a nagykanizsai 1956-os eseményekre

1956 dicső és tragikus tizenkét napjának története a budapesti eseményeket illetően viszonylag közismert az érdeklődők előtt.
Talán érdekes elmondani azt, hogy messze Budapesttől, itt a délszláv határ mentén emlékezetem szerint hogyan zajlottak le azok a történelmi napok.
A méltóságteljes, klasszikus zeneszámok sugárzása közben meg-megszólaló Kossuth rádióból, az alkalmi rádióadók közvetítéseiből s a Szabad Európa Rádió szünet nélkül sugárzott riportjaiból értesültünk a budapesti eseményekről. A hírforrások nem voltak teljesen hitelesek, hiszen az egyidejű történések szövevényét azokban a felforrósodott napokban senki át nem láthatta.
Nagykanizsán 1956. október 23-án, kedden a vihar előtti csend izgalmában telt el a nap. A déli hírek hallgatói hozták a munkahelyekre az újabb fejlemények hírét: a belügyminisztérium betiltotta a budapesti egyetemisták tervezett tüntetését. Aztán délután hirtelen mégis engedélyezték. Hallottuk, hogy megmozdult egész Budapest, mindenki az utcán van, visszhangozzák a magyar nép követeléseit.
Este nyolc órakor körbeültük a rádiót, és lélegzetvisszafojtva hallgattuk Gerő Ernőnek, a párt első titkárának előre beharangozott beszédét: fenyegetett, kommunista szólamokat hangoztatott. Szavai csak olajat öntöttek a tűzre. A beszéd hirtelen meg is szakadt. A rádióból különböző zörejek hallatszottak, fejvesztett kapkodást éreztünk, majd nemsokára lövöldözés zaja törte meg a sercegő csendet. Rögtön tudtuk, hogy most valami nagy baj van.
Október 24-én, szerdán Nagykanizsán még folyt a munka a gyárakban és egyéb munkahelyeken. Mindenki a rádiót leste, várta a híreket a fővárosból. A művészlemezekről áradt a zene, és a rendszertelen, szűkszavú hírek, közlemények, az ellentmondásos állásfoglalások, felhívások nem adtak eligazítást. Tudtuk, hogy lőnek a fővárosban, ezt telefonhívások is megerősítették, de hogy kik a felkelők, és a hatalom milyen erőket vetett be velük szemben, nem tudhattuk.
Október 25-én, csütörtökön kora délután a Dunántúli Kőolajipari Gépgyár munkásainak szervezésében nemzetiszínű zászlók alatt vonultak a város utcáin a különböző munkahelyekről az emberek, a Szabadság térre. Az első világháborús emlékmű környékén gyülekezett az egyre sokasodó tömeg. A magasra emelt zászlókat tartó munkások után, rendezett sorokban elindult a tüntető menet, és bekanyarodott az Ady Endre utcába. A városháza előtt megtorpant az eleje, és kiabáltak: Kitűzni a nemzeti zászlót!
A hivatalsegéd sebtében megjelent az erkélyen, de a lobogó közepén ott volt a vörös csillagos címer. Fújolni kezdtek az emberek, és a hivatalsegéd zavartan tétovázott. Kilépett utána a felesége, ollóval a kezében. Egyszerre felzúgott a tapsvihar. Egy perc alatt az erkély rácsához erősítették a lyukas zászlót, és a menet megindult tovább, de rögtön újra megállt. A tiszti klubon sem volt zászló! A tömeg elözönlötte a posta és a klub közötti kiszélesedett utcát, és kórusban kiabált zászlóért. Csak amikor a zászló végre megjelent az épület homlokzatán, akkor hömpölygött tovább az emberáradat. A Kossuth-nótát, a Klapka-indulót énekelték végig az Ady utcán. Itt-ott jelszavak is elhangzottak, főként: ruszkik haza!
A vasutas házaknál, az aluljáró mellett felnyitották a sorompókat, és a tömeg a dombtetőn lévő határőr laktanyához vonult.
A laktanya parancsnoka és a tisztek a kapuőrség épületének lapos tetejéről biztosították a tüntetőket együttérzésükről, és a tömeg a katonákat éltetve vonult le a Csengery utcára, és a Fő utcán lekanyarodva visszatért az Erzsébet térre. A Himnusz eléneklése után a tömeg békésen feloszlott.
Ezután fiatal gyári munkások végigjárták a várost, és mindenütt leszedték, leverték a vörös csillagokat, a kommunista címeres táblákat.
Este, a korai sötétedés után újabb tömeg verődött össze az Erzsébet téren, és lelkes közbekiabálásokkal, fel-felcsattanó tapssal buzdították a munkásokat, akik a szovjet háborús győzelmi emlékmű tetejéről próbálták acél sodronykötelekkel, munkagépekkel lehúzatni a szovjet katona betonszobrát. A beton vas ellenállt a kötélhúzásnak. Valaki közbekiáltotta: Mutasd meg neki az órádat, majd akkor lejön! 
Egy idősebb ember a betonkút káváján egyensúlyozva szónokolt: Azt mondták, hogy majd az unokáinknak jobb lesz, én azt akarom, hogy már nekem is jobb legyen! Magtapsolták.
Végre sikerült a magasból lerántani a betonszobrot. Ujjongó kiabálás, tapsvihar követte a sikeres akciót.
Mivel minden megmozdulásban nem vettem részt, ezért a Zala rendkívüli kiadásának a kortársak által hitelesnek tartott beszámolóját és az Új Zala október 28-i, első számát ajánlom azoknak, akiket az utcai események további részletei érdekelnek.
Az egyetlen, péntek esti véres esemény után, melyre mindenki másképpen emlékszik vissza, már nem történt sem tüntetés, sem zavargás a városban. Megalakultak a vállalatoknál, intézményeknél a nemzeti bizottságok, a forradalmi tanácsok, az élet normalizálása és az új jövő megalapozása érdekében.
November elseje, Mindenszentek napja abban az évben ünnepnapnak számított. Csendes, ködös nap volt, amikor mindenki igyekezett leróni kegyeletét elhalt hozzátartozóival szemben. Egy általános felhívásra este az egész országban mindenütt égő gyertyát tettek ki az ablakokba, az elmúlt napok hősi halottairól való megemlékezésül. Nem gondolta senki, hogy az áldozatok, a hősi halottak száma rövidesen megsokszorozódik.
November 3-án, szombaton Nagykanizsán, miként szerte az országban, mindenütt üléseztek a forradalmi bizottságok, a nemzeti tanácsok. A hétfői munkakezdésről tárgyaltak, a gyakorlati tennivalókról, ami a leállás utáni munkakezdéshez szükséges. Az akadálymentes közellátás megszervezése, a gyárakban a nyersanyag-utánpótlás biztosítása, a mezőgazdaságban a még elvégzendő őszi betakarítások szerepeltek napirenden.
Aztán mindenki azzal a tudattal tért nyugovóra, hogy egy csendes vasárnap után hétfőtől helyreáll az élet megszokott rendje. Aztán az ország vezetésének gondja már a politikusokra tartozik.
November 4-én, vasárnap hajnalban, amikor kinyitottuk a rádiót, és hallottuk Nagy Imre segélykiáltását a beözönlő, a Parlament felé tartó szovjet tankok dübörgése mellett, tudtuk, hogy elveszett minden, vége a magyar szabadságharcnak!
Megkezdődött Nagykanizsán is a leszámolás, a bűnbakok keresése, a kegyetlen megtorlás, holott városunkban az októberi napok viszonylag békésen és fegyelmezetten zajlottak le. Akik a lelkesedés, a szabadságvágy napjaiban a tömeg élére álltak, azok a béke és nyugalom minden áron való megőrzésén fáradoztak. Október vezetőinek éppen népszerűségük miatt kellett megbűnhődniük.