OLVASNIVALÓ
Rózsás János írásaiból, szövegeiből

Előadás Viktor Szuvorov orosz hadtörténész történelmi kutatásai, feltárásai nyomán

(A második világháború magyar vonatkozású tényei újabb megvilágításban)
 

Elhangzott 2010. szeptember 28-án,
a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtárban,
a Magyar Műveltség Kincsestára Szabadegyetemen

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Több mint hatvan évvel eltávolodtunk már a második világháború véres eseményeitől. Húsz évvel ezelőtt a szovjetrendszerre épült, féktelen terrorral egyben tartott bolsevista birodalom egysége megrendült, nemzeti köztársasságok váltak le, és csak külsőségeiben ugyan, de oroszországi államszövetséggé lényegült át. A sztálini diplomáciai titkainak jelentős része átmenetileg felszínre jutott a jelcini időkben, az 1990-es években. Különös megvilágításba kerültek egyes dogmává merevedett, alapvető történelmi tényeknek elfogadott, az utókor számára legendává lényegült, meghamisított összefüggések.

Viktor Szuvorov (valódi nevén Viktor Rezun), a szovjet állambiztonsági szervek volt magas rangú felderítő tisztje JÉGTÖRŐ és M-NAP című, összesen 575 oldalas, két részes, 1994-es kiadású könyvében (Творческое объединение «АСТ» Москва), - melyet már 1995-ben megküldtek irodalmár barátaim Moszkvából, - az orosz katonai levéltárak adatai szerint feldolgozta a szovjet agresszió 1939-1941 közötti előkészületeinek részletes tervét, a csapatmozdulatokat, a katonai felszerelésnek célzottan történt felhalmozását a birodalom nyugati régióiban, a régtől Európa lerohanására tervezett csapásirány sikerének érdekében. A könyv első részének címe: JÉGTÖRŐ, amely magyarul a Kairosz Kiadónál jelent meg Budapesten, 2006-ban, - „Hitler szerepe Sztálin terveiben” alcímmel.

Visszatérve az orosz nyelvű kiadásra: a kötet borítóján látszik a két dátum: 1941. június 22 – 1941. július 6. Ez nem jelent mást, minthogy Hitler két héttel megelőzte a tervezett szovjet támadást, mely egész Európa ellen irányult volna, mint a régtől dédelgetett terveknek, a világforradalom megvalósításának első szakasza, első nekifutásra a La Manches csatorna partjait megcélozva. Ugye beszédes szembeállítása a két ellenséges hadvezetés háborús szándékának: - csak a másik fél megelőző támadásának a napja döntötte el, ki lett agresszor és ki lett úgynevezett „honvédő” a két diktatúra álnok és szerződésszegő egymásnak feszülése során!
A Szovjetunió ellen 1941. júniusában megindított, hadüzenet nélküli német támadás első megközelítésben mintha tényleg, minden vitán felül álló teljesen egyértelmű, egyoldalú agresszió lett volna az állítólag védtelen, felkészületlen bolsevista diktatúrával szemben.

A szovjet történész számos ténnyel, dokumentummal alátámasztott bizonyítékai alapján Sztálin terve az volt, hogy a nyugati államok között egyre kiszélesedő, több fronton vívott öldöklő háború fejleményeit kihasználva lerohanja, hatalmába kerítse egész Európát. Voltaképpen Szuvorov könyve első kötetének azért JÉGTÖRŐ a címe, mert Sztálin Hitlert nevezte annak, aki a több frontos háborújával meggyengítette, megosztotta nyugatot.
Meggyengült maga a német hadviselő fél is, és ez által alkalmas terepet készített elő a Vörös Hadsereg kétségtelenül nagy erőfölénnyel rendelkező előretöréséhez. Az 1927 óta dédelgetett proletár világforradalom idejének eljöttét vizionálta a ravasz grúz cselszövő, a Lenin által már a huszadik század elejétől felvázolt elképzelések megvalósítására. A szovjet hadvezetés terve az volt, hogy a július 6-iki, tehát két héttel később meginduló lavinaszerű rohammal három oldalról indít támadást. Az első ék a balti államok felől tör előre, a második Románián keresztül indul el, a romániai, ploesti olajkutakat, mint a német ellenállás legfontosabb energiaforrásának elfoglalásával, a harmadik pedig Krakkón keresztül egészen Berlinig hatol.

Emlékeztetnem kell a második világháború kezdeti szakaszára visszaemlékezőket, de az utókort is a tények lényeges bizonyítékára, a kezdeti német sikerekre hivatkozva. Hogyan tudott a német hadsereg a szovjet fronton az első félévben, történetesen november elején szinte minden ellenállás nélkül eljutni Moszkváig, szinte légmentesen bekeríteni az ostromlott Leningrádot?

Tényleg: gondolkodott-e valaki azon, ami a háború első heteiben világosan kiderült, hogy a bolsevista birodalom a nyugati határain semmiféle mélységi védvonalrendszert nem épített ki. Ez tette lehetővé a kezdeti fergeteges német sikereket. Sztálin a kapitalista nyugat országainak lerohanására összpontosította minden harcászati, stratégiai terveit. és előkészületeit.. A támadó jellegű hadfelszerelését (jól kifigyelhető módon) folyamatosan szállította Nyugat-Ukrajnába. Hogyan történhetett az, hogy a németek a támadás hajnalán rapittyára verték a földön védtelenül, álcázatlanul várakozó repülőgépek ezreit? Miként jutottak el november hetedikére, 12 kilométernyire Moszkva alá, végig szovjet munícióval lőve az egyre hátráló szovjet egységeket, akik között többnyire a kézifegyverek kiosztására sem kerülhetett sor, ezért mind emberéletekben, mind védekezni képtelen hadifoglyokban milliós veszteségeket szenvedtek el? Hogyan jutottak el a németek 1942-ben a Don folyóig, hogyan nyomulhattak előre egészen a Kaukázus lábaihoz? Jogos a kérdés: nemde mindez a Szovjetunió egész Európa ellen irányuló katonai agressziójára való felkészülését jelentette-e, majd annak meghiúsulását azon a felforrósodott nyáron?

Egyáltalán nem kisebbítve a hatalomra, területszerzése törő német hadvezetés bűneit, de az egyenlő elbírálás érdekében tegyünk fel egy kérdést: Sztálint, a véres kezű szovjet diktátort így utólag megilleti-e az erkölcsi fölény, a jogos önvédelem dicsfényének a glóriája, mert az ugyancsak álnok szövetségese túljárt az eszén, és az agresszió megindításában megelőzte két héttel?

A JÉGTÖRŐ című első kötetet, mely magyarul 277 oldalas, nem lehet teljességében néhány perc alatt kiértékelni, azt el kell olvasni. Szuvorov második kötete, melynek címe: - „M-NAP”, - vagyis a szovjet támadásnak az 1941. július 6-ára kitűzött napja, - időközben ugyancsak beszerezhető a magyar olvasók által, ez úttal is a budapesti Kairosz Kiadó jóvoltából. AZ M-NAP további részletes tájékoztatással szolgál a sztálini terveket illetően,

Hadd idézzek néhány tényt, csak úgy, döbbenetes érdekességképpen a második kötet utolsó fejezetéből, melynek címe: „Bízott-e Sztálin Hitlerben?” Nem! Játszott vele, mint macska az egérrel. Gondoljunk az 1939. augusztusi Molotov-Ribbentrop paktumra. Annak szellemében a német támadás, az álnok rajtaütés 1939. szeptember elsején kezdődött meg a védtelen Lengyelországgal szemben, és ez lett hivatalosan a második világháború kitörésének a kezdőnapja, kétségtelenül német agresszióval. Lengyelország előre egyeztetett megszállási tervezetét késleltetetten végrehajtva, Sztálin 17 nappal később hatolt be Lengyelország keleti, a paktumban megjelölt, behatárolt területeire, mondván, hogy előbb nem tudott felkészülni a hadmozdulatokra. Ezzel a háttérből, első benyomásra érzékeltette a felháborodott világ előtt, beégette a manipulálható köztudatba, hogy ki is az agresszor, aki kirobbantott a háborút? Hiszen ez a tény magával vonta az angol és francia hadüzenet gesztusát Németországgal szemben, habár tényleges hadicselekményekre a lengyelek érdekében egyáltalán nem került sor, csak szemforgató felháborodásra, - viszont a Szovjetunió, az előállt helyzetben, a kész tényekről elterelve a figyelmet, elkerülte a hadba lépést a későbbi szövetségeseivel szemben.

Az 1939. augusztusi paktumot követően Németország komoly nyersanyag utánpótlást kapott a Szovjetuniótól, harcászati képességeinek fejlesztésére. A szovjet hátsó gondolat az volt: ha nem segíti Sztálin Hitlert egy bizonyos szinten, előbb kifulladtak volna a németek a többfrontos háborúban. Nem játszotta volna el a német diktátor a jégtörőhajó szerepét, az európai államok meggyengítését, megosztását illetően, - Sztálin elképzelései szerint. Szuvorov titkos levéltári kutatásai szerint a szovjet háborús készülődés programjában, a katonai mozgósítás első lépcsője éppen az 1939-es paktum aláírása előtt négy nappal augusztus 19-én lépett hatályba, valamint egyúttal beindult a még fokozottabb fegyverkezés őrült irama. Az idézett könyv szovjet írója kiemelten hangsúlyozza: valójában ez az a nap, amikor Sztálin elindította a második világháborút!

Az 1939. augusztus huszonharmadikával keltezett Molotov-Ribbentrop paktum aláírása volt az első sikeres szovjet sakkhúzás, kezdeti taktikai győzelem az életre-halálra menő párharcban. Hitlert nem izgatták hozzá eljuttatott, bizalmas híradások a fokozott szovjet fegyverkezésről. Téves fogalmai voltak a szovjet birodalom erőtartalékait, hazafias érzelmekkel mozgósítható emberállományát illetően. A szovjet felkészülés befejező szakaszát legalább egy évvel későbbre képzelte el, 1942 nyarára. Mint kiderült, nem okult Napoleon dicstelen oroszországi hadjáratának következményeiből, nem számolt a Tél Tábornokkal, az irdatlan nagy hátországi távolságokkal, mert villámháborúra készült, az addigi sikereitől megittasulva.

Sztálin másik álnok húzása az volt (nem az első, és nem utolsó): 1941 tavaszán sürgetően követelte, hogy minél több üres teherszerelvényt küldjön Hitler, és azokat fokozott ütemben indította útjára gabonával, ércrakományokkal, és egyéb nyersanyagokkal megrakottan, hogy a német vasútvonalak beduguljanak a számára kedvezőnek ítélt támadás időpontjára.

Német baklövés volt továbbá, hogy a szerződéses barátság örvén Sztálin szakemberei a helyszínen tanulmányozhatták a német haditechnika fejlesztéseit, hiszen nyersanyaggal hozzájárultak megvalósításához. Viszont a szovjet felkészülés lényeges ütőereje a németek előtt ismeretlen maradt, a viszont meghívások halogatott elmaradásával, a felkészületlenség hazug indoklásával. Hitler alul értékelte Sztálin által a koncepciós perekben, 1938-1939-ben erősen megrostált szovjet tábornoki kar képességeit, a hatalmas birodalom emberi és hadászati tartalékait, lehetőségeit. Későn kapott észbe Hitler, és a két héttel előbb történt, rajtaütésszerű megelőzés a hadüzenet nélküli támadással (amit még halogatni akart, de tábornokai sürgetésére tovább nem várt), - csak az első hónapok hadieseményeinél jelentett fergeteges katonai eredményeket, de a világháború végkifejletének alakulását csak késleltethette, de nem roppantotta össze a vörös birodalmat az átmenetileg egyenlőtlen küzdelemben. Akárhogy is váltakozott az első időkben a hadiszerencse, a szovjet birodalom végül jelentős amerikai segítséggel felülkerekedett, és ez által Európa boldogabbik fele megmenekült a mindent lehengerlő szovjet invázió gyilkos fenyegetésétől, a bolsevista valóság szörnyűséges megtapasztalásától.

Csak úgy, összehasonlításképpen emlékezzünk arra, hogy 1941. július elején, a Sztálin számára váratlan és hitszegő, hadüzenet nélküli veszedelmes német invázió előretörésétől megrettenve, milyen pálfordulás következett be a bolsevista birodalomban. Az ateista kommunista vezérek álságos szemforgatással, hirtelen ideológiai fordulattal a saját országukban nagy honvédő háborút hirdettek, jól számítva arra, hogy az orosz nép nemzeti érzelmeinek hamvaiból való felébresztésével, a hazafias önfeláldozás erkölcsi kötelességének hirdetésével lehet igazán mozgósítani a harcba küldötteket, a szülőföld védelmére és visszaszerzésére. A háború előtt évtizedeken át az internacionalizmust verték az orosz nép fejébe, a hithű hazafiakat kivégzőosztagok elé állították. Amikor beütött a baj, - akkor egy csapásra az orosz föld anyácska újra szent lett. Átmenetileg megnyitották a még működőképes templomokat, hogy a hívők buzgón vethessék magukra a keresztet a sebtében ácsolt oltárokra visszahelyezett ikonok előtt, mintha helyreállt volt az emberi élet értékrendje, feledve az internacionalizmust, a világ proletárjainak egyesülésének jelszavát! (Nem hiába mondta Lenin elvtárs, hogy a cél szentesíti az eszközt!)

Viktor Szuvorov könyveinek fenti ismertetése után most szeretnék a magyar hadseregnek a német oldalon történt második világháborús részvételéről, a tényeknek szovjet szempontok alapján, hazai kommunista érvrendszerrel történt politikai kiértékeléséről, és az azt követő kegyetlen megtorlásokról néhány szót szólni.

Az itt következő fejtegetésem kiinduló alapja az, hogy egy alkalommal, - az egyik magyar kereskedelmi televízió egyenes adásában feltett kérdésekre válaszolva, - a magyar nemzettel szemben tanúsított, második világháború utáni, - a többi hadviselő felekhez viszonyítva, - mértéken felüli bolsevista megtorlásról, könyörtelen rabszolgaszedésről nyilatkoztam.

Megemlítettem a sok százezer honfitársunknak szovjet kényszermunkatáborokba való elhurcolását „jóvátételi kényszermunkások” gyanánt. A műsorvezető helyreigazítási szándékkal félbeszakított, - és ingerülten közbevágott. Szó szerint kijelentette:

- „A második világháborúba való belépésünkkel, idegen földre lépve, mi agresszorok lettünk, - a szülőföldjén honvédő háborút folytató szovjet birodalom népeivel szemben. Szovjet részről igenis érthető és indokolt volt a háború végkifejletében különösen a magyarokkal szemben kegyetlenül végrehajtott, fokozott és mértéken felüli fogolyszedés.”

Nagyon megdöbbentett ez a sommás, ellentmondást nem tűrő kijelentés. Élő műsor lévén, kötött megszólalási lehetőséggel, nem szállhattam vitába az elhangzottakkal.

A magyar kormány és hadvezetés valóban néhány napon belül csatlakozott hadászati szempontból is a tengelyhatalmakhoz. Hadat üzent a Szovjetuniónak, vagyis felzárkózott a hitlerista agresszorok mögött a Kárpátokon túli területeken folyó harci cselekményekben, a hátráló szovjet katonai egységekkel szemben, de főként a már németek által megszállt területeken a hadtáp és nyugalom biztosítására. Persze az is bővebb kiértékelést érdemelne, hogy milyen körülmények játszottak közbe a kényszerű döntés meghozatalánál.

Itt az alkalom, hogy említést tegyek azokról a bolsevista megnyilvánulásokról, mily módon álltak bosszút a szláv tengerben vergődő magyarsággal szemben, hogyan nyerhetett a hivatalos köztudatban létjogosultságot az utolsó csatlós és a bűnös nemzet címkéje, melyet a magyar nemzettel való leszámolás során a háborút követően, nem csak a szovjet megszállók, de a hazai helytartóik is hangoztattak,- mint további indoklást, minden szörnyűség utólagos igazolására. És még azt az arcátlan vádat is képesek voltak kijelenteni, a meghamisított történelem görbe tükrén keresztül, hogy – mi agresszorok voltunk!

Gondolkozzunk el a magyarok második világháborús szerepére: Vajon a magyar kormány készségesen, minden kényszer nélkül, lelkesen csatlakozott a háborús felek, az ősellenségek küzdelmébe, a németek oldalán? A trianoni békediktátum rendelkezései miatt nem fegyverkezhettünk, és amikor 1939-ben a második véderőtörvényünk áthágta a tarthatatlan trianoni fegyverkezési tilalmat, - a háború már kitörőben volt, vajon mennyi erőnk volt és mennyi időnk maradt a harci felkészülésre? A háborúba való kényszerű belépésünkkor talán az utóvédként bevetett kerékpáros hegyivadászok, vagy az utánpótlást szállító, védtelen lovas szekerek adták nekünk az agresszori magabiztosságot, a páncélosok és ismétlő fegyverek háborújában. A terepjáróinkra sebtében felerősítet vékony acéllemezek, - adott esetben, - milyen biztonságot adtak volna a szovjet T-34-es páncélosokkal szemben?

Hogyan kerülhetett volna az első világháború, Trianon és világválság után alig eszméletre tért, a katonailag védtelen, ütőképes hadsereg fenntartásától, a korszerű fegyverkezési jogoktól a trianoni békediktátumban kegyetlenül eltiltott kis Csonka-Magyarország a világhatalomra törekvő birodalmak árnyékában az agresszor szerepébe? Viktor Szuvorovnak a „nagyok” diplomáciáját leleplező könyve után, amely a két diktátor álnok vetélkedéséről szól, dokumentáltan részletezve, hogy milyen élet-halál harcra való felkészülés játszódott le a színfalak előtt és mögött, - ki állíthatja, hogy fajsúlyos agresszori szerep jutott nekünk magyaroknak, a második világháború vérzivatarának kiszélesítésében?

Egy másik fájó kérdés, mely ugyancsak több szálon futó gondolkodásra serkent. Miért lettünk Hitler csatlósa? Sajnos nem nehéz a valósághű válasz. Két pogány közé ékelődtünk be, és nem volt választásunk sem földrajzi helyzetünknél fogva, sem pedig nemzeti létünk megóvása érdekében. Hiszen már 1941-ben szóba került, és aztán 1944-ben már végképpen eldöntött német megszállás állandó fenyegetettségének árnyékában éltünk.

Kiszolgáltatott helyzetünkre jellemző: - állítólag mind Hitler, mind Sztálin a maga idejében kijelentette: a magyarság jövendő sorsa, a Kárpát-medencéből való deportálása az Urál altáji vidékeire - csak vagonkérdés. A pánszlávoknak is útjában vagyunk, és a felsőbbrendűség büszke öntudatában, a tiszta árja vér bódulatában élő német birodalom is fente a fogát erre az áldott területre. Ma is vannak, akik terveket szőnek nemzeti megmaradásunk ellen, de ez úttal maradjunk a múlt század eseményeinél.

Egy másik kérdés: Mit kerestünk a Don partjainál? Erre rövid válasz: Trianon. Mivel a hitleri politika tisztában volt azzal, hogy Nagy-Magyarország álmában és vágyában élünk, kellően mérlegelve az erőviszonyokat, reményekre jogosított fel bennünket egyes elrabolt területek látványos visszacsatolásával, de úgy, hogy azért a szomszédjaink se nagyon berzenkedjenek. És mi, - amíg a doni vereség és a német hadvezetés gyalázatos viselkedése végképpen ki nem ábrándított bennünket, - azt hittük, hogy mind a bolsevizmussal való leszámolás, mind az ország talpra állása, az áhított szebb jövendőnk, a szövetségesek melletti katonai helytállásunktól függ.

Magyarország súlyos háborús veszteséglistája, - főként a doni tragédia, az amerikai bombázások nagyszámú áldozatai után, - még jobban megnőtt a kegyetlen szovjet megszállással 1944-1945. hónapjaiban, és még sokáig utána. A Vörös Hadsereg minden emberi képzeletet felülmúló kegyetlenkedése, szabadrablása, tömeggyilkosságai mellett a hadifogolyszedés, a letartóztatás, és jóvátételi kényszermunkára történt deportálás számadatai különösen is megdöbbentőek, amit aztán az „utolsó csatlós”, „a bűnös magyar nép” jogos megbüntetésének hangoztatásával igyekeztek igazolni hazaáruló moszkovitáink.

A mérhetetlen bosszú ártatlan áldozatairól ma sem szól a hivatalos magyar történetírás, mintha a háborús veszteségek komor listája lezárult volna a világháború hivatalos végnapjával, május kilencedikével. Éppen azokban a hónapokban folyt a fokozott fogolyszedés, deportálás zsúfolt marhavagonokban a Szovjetunió távoli tájaira. A cinikus és hazaáruló liberálisaink az elvesztett háború végnapját, azt a május kilencedikét, - különös értelemzavar keltése érdekében, - a közelmúltban össze akarták vonni a trianoni gyásznap, június negyedike megemlékezéseivel, a parlamentileg 2010. júniusában megszavazott „nemzeti összetartozás napjával”.

Mivel csupán a hadifoglyok tekintetében áll rendelkezésemre hivatalos szovjet adat, - Galickij szovjet hadtörténész tanulmányának ismeretében, - hadd tegyek számszerű összehasonlítást a magyar áldozatokra vonatkozóan, a többi, a Szovjetunió ellen hadat viselt huszonhárom nemzet fiaiból szedett hadifoglyok nagyságrendjével szemben. A tanulmány egy összesítést közöl az általuk nyilvántartott 4,126,964 hadifogoly nemzetiségi megoszlásáról. Összevetem a közölt számadatokat az államok 1944-es lakosságának lélekszámával, - a rövidség kedvéért kerekítve.

Legtöbb hadifogoly német volt 2 millió 390 ezer, az akkor 90 milliós országból, a lakosság 2,66 százaléka,
a második legnagyobb vesztes Japán, a 636 ezer hadifogoly létszámmal, a 150 milliós lakossághoz képest 0,4 százalék,
harmadik legjobban megsarcolt ország viszont már hazánk volt. A magyar hadifoglyok száma szovjet összesítés szerint 514 ezer volt, a 12 milliós lakosság számmal szemben 4,28 százalék!

Több, mint félmillió hadifogoly „jóvátételi kényszermunkára” történt visszatartása mellett százezrek kis munkára (malenki robotra) történt elhurcolása, valamint háborús bűnösként ártatlanul elítélt, Szibériába deportált honfitársaink mérhetetlen szenvedései, pusztulása egyesek történészek, politikusok szemében még ma is úgy értékelődik, hogy – rászolgáltunk a bűnhődésre. A végeredményében közel 800 ezer fiatal, javakorbeli magyar állampolgárnak rabszolgaságba való elhurcolása, elpusztult emberéletben való „jóvátételi kényszermunka”, - jogos sarc volt a győztesek részéről? (Az anyagi kártérítés kolosszális nagyságáról nem is szólva!)

Az előző bekezdésben említett, hallatlan méretű deportálásokkal hazánk területéről, a „jóvátételi kényszermunka” keserves körülményei között elviselt vérveszteséggel egy időben megindult népünkkel szembeni történelmi vádaskodások sorozata. A győztes, bizánci szellemű keleti nagyhatalom, - egyéb főbenjáró bűnök között, - féktelen nacionalizmussal, bigott vallási fanatizmussal, a proletár internacionalizmus tagadásával kárhoztatott és vádolt minket, megátalkodott magyarokat, akik gátoljuk a haladó szocializmus felépítését. Ezért is kellett megritkítani sorainkat az idegenbe deportáltak, és a hazánkban a szabadságuktól, életüktől megfosztottak mérhetetlen nagyságával, a nemzet gerincének megtörése érdekében, megalázni az egész népet nemzeti önbecsülésében, emberi jogaiban.

Bezzeg szorult helyzetében Sztálin „honvédő háborút” hirdetett, mint már említetten, szemforgató és hazug módon. De hát, - jól ismerjük a kettős elbírálás, kettős mérce alkalmazásának bolsevista módszerét minden vonatkozásban. Aki velük egy követ fúj, szabadságharcos, aki másként képzeli el az emberek boldogulását, az terrorista és fasiszta. Volt benne részünk a bolsevista, majd a liberális propaganda agymosása, kanyargós útvesztői közt hányattatva!

*

Az itt következő lágeri visszaemlékezéseimmel egy kis színes háttér tájékoztatást szeretnék nyújtani a tisztelt Hallgatóság számára, talán érdekes lesz, miként csapódtak le az értesülések egy politikai börtönlágerben? Megjegyzem, közöttünk sokan voltak, akik magas körökből, nem kevesen egyenesen a Kremlből zuhantak le a lágerek világába, és innen a hiteles, ember közeli értesülések sorozata.

Sztálint 1941. június 22-én rendkívül fejbe kólintotta paktumos szövetségesének, Hitlernek a hitszegő, hadüzenet nélküli támadása, ez által nagy ívű terveinek összeomlása. A háború kitörésének első napjától folyamatosan úgy leitta magát (vodkával-e vagy erős grúz vörösborral, arról nem szólt a fáma), hogy azt a bizonyos harcra buzdító szózatát, melyet úgy kezdett, hogy „Kedves nővéreim, kedves fivéreim...” (Дорогие сестры, дорогие братья...), - csak július 3-án tudta elmondani, és akkor hirdette meg a nagy honvédő háborút (Великая Отечественная Война). (Nekem megvan ez a beszéd hanglemezen, Sztálin eredeti hangjával, a jó erős grúz akcentusával. A hetvenes években kaptam az orosz barátaimtól.)

Következő adalék a jogosan postarablónak nevezett (mert az volt!), tele tetovált Sztálinról. Egy azerbajdzsán rabtársam, aki parlamenti (duma) képviselő volt hajdanán, mesélte nekem. 1939-ben látta Sztálint személyesen, majd 1946-ban. A háború úgy megviselte Joszif Visszarionovicsot, hogy teljesen ősz lett. Megroggyant, és még rosszabb indulatú, még gyanakvóbb lett üldözési mániájában, mint volt korábban. Mindenkiben ellenséget látott, a börtönök csak úgy nyelték az ellene szövött összeesküvésekkel, koholt perek során vádoltakat, a felsőbb és alsóbb körökből egyaránt.

Őszintén szólva, ha a bárgyú Roosewelt amerikai elnök nem áll mellé 1942. nyarán, nem támogatja minden eszközzel, - a németek elhibázott nemzetiségi politikája ellenére - feltétlenül rajta vesztett volna a nagy tételben játszó kalandorok párharcában. De mint már mondtam, a két pogány közt vergődő magyar nép mindenhogyan vesztesen került volna ki a végső leszámolásnál, hiszen a trianoni határok visszaállítása ezt sajnos mindenhogyan bizonyítja.

Nekünk, külföldieknek külön szerencsénk volt, hogy az esze vesztett diktátort annyira megviselték idegileg az egy életen át általa gerjesztett bel- és külföldi intrikák, a merénylettől való pánikszerű rettegése, a második világháború kezdeti hatalmas veszteségei, hogy időnap előtt, teljesen felőrlődött egészségileg, - és hetvenhárom évesen elvitte az ördög.

Ehhez a „nem remélt szerencsénkhez”, váratlan szabadulásunkhoz egy kis háttér információ. 1945. májusában, a háború végén, amikor azt reméltük, hogy az ölébe hullott győzelem örömére legalább a külföldi származású rabokat kegyelemben részesíti, azt mondta nekem a nyikolajevi kényszermunkatáborban egy ukrán fiatalasszony: - János, ne várj amnesztiát, mert amíg Sztálin él, politikai elítélt amnesztiára nem számíthat! Aztán más szovjet rabtársaink ugyancsak lelohasztották vérmes reményeinket, csalóka ábrándjainkat. Ne várjátok Sztálin halálát, vele együtt a szabadulás reményét! A grúzok általában igen hosszú életűek, különösen a hegyi grúzok. Sztálin hegyi grúz volt, mert a neve –svili-re végződött: Dzsugasvili. A városi grúzok név végződése általában –dze, -idze volt, például: Sevardnadze.

A zsarnok halálával jött a váratlan fordulat, ami végül a hírmondónak életben maradt, hosszú büntetésre ítélt külföldiek egy részének a számára a szabaduláshoz vezetett. Konrad Adenauer német kancellár haladéktalanul felszólította az „örökösöket”, - hogy számoljanak el a honfitársaival, mert igen csak hiányos a hadifogságból hazatértek száma. Ekkor kezdték felülvizsgálni a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságánál, a Legfelsőbb Ügyészségnél a külföldi állampolgárok periratait. Ezt követően, amnesztiának nyilvánított indoklással kezdődött meg a részletekben történő hazaszállítás azok számára, akik még elítéltként lágerekben voltak. A büntetésüket letöltöttek, időközben száműzetésbe deportáltak egyelőre nem jöttek számításba. Mivel jómagam elég korán kikerültem a Szovjetunióba, már 1953. decemberében hazatérhettem, az első szállítmánnyal.

Ezzel be is fejezem előadásomat. Bízom abban, hogy a kedves Hallgatóságban elindít egy gondolkodási folyamatot, és emlékeiben felidézi a több, mint hatvan esztendő hazug történelem könyveinek, iskolai tankönyveinek észbontó hazudozásait, azt a tudati rombolást, amit a bolsevista eszme magával hozott hazánkba, és még ma sem tisztultak ki a fogalmak a múlt történéseit illetően. Sajnos a szemünk előtt, az eddigi hatvanöt évben lejátszódott politika is a félrebeszélések, titkos megállapodások, nyomasztó kötelezettségek láncolata, de reméljük, hogy egyszer csak megtörik a varázs, és kinyílnak a szemek a magyar múlt és jelen valóságaira. Az oktatásügy felelősei megíratják a hiteles magyar irodalom és történelem tankönyveket, igazat szóló könyvek, tanulmányok jelennek meg. Felnő egy öntudatos, nemzeti önazonosságát és a magyarság több évezredes, viharokban bővelkedő, de mégis dicső múltját büszkén vállaló nemzedék, aki az életidegen neoliberális eszmék gyakorlati megvalósításának útját állja. Példamutató nemzeti hőseink, ország építő politikusaink igaz példáját követve, vállvetve építi fel az új Magyarországot!
 

Rózsás János
SCS 43-as számú volt GULAG rab
(1944 – 1953)