A gimnáziumi évek és 1956...
A középiskola első három osztályát Nagykanizsán végezte.
Iskolai éveiről és annak irodalmi vonatkozásairól Laczkó András irodalomtörténész, barát iváló interjúzt közölt a Hévízben. Ennek szövegét a szerző engedélyével közöljük itt.
Pék Pál iskolái
Volt régen egy nagyméretű, faburkolatú, Tesla magnetofonom. Azzal meg érzékeny mikrofonnal és kérdésekkel fölszerelkezve utaztam egyszer Nagykanizsára, s megjelentem Pék Pál Ady utcai lakásán. Akkor nagyjából félórás beszélgetést vettünk föl. Részemről nagyralátó tervekkel, hogy majd átadom a rádiónak, illetve leírva valamelyik folyóiratnak. Egyik sem valósult meg. Csupán annyi történt, hogy a nagyatádi Ady Endre Gimnáziumban egy Pék Pállal tartott irodalomórán lejátszottam. „Fölösleges volt – jegyezte meg a vendég –, inkább beszélgettünk volna a diákokkal.” Negyed század távlatából magam is úgy látom, az jobb lett volna. A diákok nyilván érdeklődéssel hallgatták volna, milyennek látja iskoláit Pék Pál. Most megkérdeztem erről.
– Történelmi időkben léptél iskolába; emlékszel 1945 szeptemberére, a tanítódra (tanítónődre)?
– 1945 szeptemberében éppen hatéves voltam, iskolaérett, de labilis idegzetű, vékony kis kölyök. Ahogy akkori képeimet nézem, egy csodálkozó, szomorú szemű, mosolytalan fiú néz vissza, aki – mintha a végső megváltásra várt volna – úgy készült az iskolába. Talán a kényeztetés elől szökött volna, talán a félszárnyú családtól (apám többet volt kórházban, mint otthon ), mindattól, ami már hat-hétévesen is magányossá tette. A Szemere utca, ahol laktunk, romos volt, mert bomba vágott a szomszéd sarkon álló házba, és a Csengery útig nyúló szakasz kimustrált autókkal, gulyáságyúval, összetört szekerekkel zsúfolt, s én inkább a Kisfaludy utca felé kerültem, mert folyton előttem volt apám képe, ahogy a két vödörrel a kezében fut egy dülöngélő orosz elől, s ez olyan erősen fogott még ’45 őszén is, hogy szívdobogás nélkül nem mertem azon az úton végigmenni, de anyám vagy nagyanyám erősen markolta reggelente a kezemet, menni kellett hát a Vécsey iskolába. Kíváncsi voltam, hogy mindaz, amit Horváth tanító néni – első tanítóm, ki egy házban lakott velünk a Szemere utca 8/Á-ban – igazat beszél-e: valóban liliomokkal festették tele a folyosókat, s annyi a diófa az udvaron, mint az Ezeregyéj meséiben, miről nagyapám szigorú hangján minden este hallottunk az öcsémmel? És minden úgy volt: a liliomok, a diófák, minden. Boldog voltam, de zavart is, hiszen sok szegény fiú került az osztályba – mezítlábasok a „négyházakból” – olyanok, akik előtt szégyelltem, hogy libamájas kenyeret eszem tízóraira. Szergiusz atya kívánságára ezért vasárnaponként Szabadi Gyurkát elhívtuk néha ebédre, s bár könyveinket, lemezeinket mutogattam neki, és fejeltünk egy sort, barátkozni nem tudtam vele. Úri fiúnak számítottam; nagyapám vezető telekkönyvezető volt, apám meg jogvégzett osztályvezető az olajiparban, nyakig süppedtünk hát az 1945 előtti úrhatnám, rongyrázós világba.
Az iskolát azonban szerettem. Szerettem, hogy hallgatnak rám, s noha gátlásosságomat vadsággal palástoltam, még követnek is. Amolyan vezérféle voltam már az első-másodikban is. Nagy bandát szerveztünk az alsóvárosi fiúkból, s keményen megütköztünk a katonarétiekkel. Kegyetlen, kemény játékaink voltak, s ma sem értem, miért tettük néha, amit tettünk. Mintha a háború bennünk folytatódott volna tovább.
De neveltek az alázások is, miket a családnak kellett elszenvednie. Nem voltunk osztályidegenek, de nagyszüleimet a négyszobás lakásból nyomorúságos lyukba költöztették –, helyükre egy munkásigazgató telepedett, kőszívű feleséggel és egy fénylőn fekete hajú leánykával. (Fintora a sorsnak, hogy később ő lett az öcsém felsége.) Az állandó ellenségeskedés, nagyanyám és Nóra asszony háborúja felőrölte az udvar békéjét. Magam is bosszúterveket forraltam, de dühömben csak vinnyogtam, és az olvasáshoz menekültem.
– Okozott gondot az írás-olvasás megtanulása? Mik voltak az első olvasmányaid?
– Már hét-nyolc éves koromban olvastam. Gyorsan tanultam, s mert élénk fantáziám volt, sokat álmodoztam. Még ma is megvannak a Robinson és a Pinocchio, első olvasmányaim. Milliószor elolvastam a történeteket, de nem értettem, hogy miért akar Pinocchio „igazi” fiú lenni, hiszen ami engem körülvett, az taszított. Úgy gondoltam akkor, hogy boldogabbak, akik a Szemere utcán túl élnek.
Igazán azonban azokat a könyveket szerettem, amelyekben az igazság, az erő meg a tisztesség győzedelmeskedett, melyekben mindig a tettek szerint ítéltek, nem fülbesúgás alapján. Donászyt, Az aztékok kincsét, a Buda hősét, meg Giovanolli Spartacusát választottam, de ezek a kiskamasz olvasmányai voltak már. Harmadikban még Móra Dióbél királyfi-ja meg a Koldus és királyfi nyűgözött.
– Alig fejezhetted be a harmadik osztályt, amikor „átszervezték” az iskolarendszert. Emlékszel ebből valamire? Milyen volt tanítód magatartása? És szüléidé?
– Egyetlen dolog ütött meg. Pasqualetti Tóni bácsi, harmadikos tanítóm reagálása arra a hírre, hogy Szergiusz atyát meg a többi ferences testvért kitelepítették, s neki közölnie kellett, hogy a hittanórák elmaradnak, és eszükbe ne jusson ministrálni. Faluvégi Gyurka, s még néhány fiú sírva fakadt, s őket látva, Tóni bácsinak is könnyes lett a szeme. Ijedtséget éreztem, s hogy valami véget ért. A negyedik óra után haza is szöktem. Tudni kell ugyanis, hogy Horváth Ferenc, Szergiusz atya á család szívbeli barátja volt, gombfocizott velünk, rajzolni tanított, s vasárnap délutánonként apámmal, nagyapámmal ádáz kártyacsatákat vívott, és eszembe nem jutott volna, hogy ő a gyóntatónk, hiszen úgy dalolt, olyan cifrákat mondott, hogy hallatán Kardos bácsi, a Csányi utcából is elpirult, pedig ő sem volt akárki. S most mindennek vége. Apám délután aztán magához húzott, puha, meleg tenyerébe fogta az enyémet és elmagyarázta, hogy várni kell és hallgatni, minden jóra fordulhat, megváltozhat. Semmi sem változott, csak nagyapám lett szótlanabb, s apánk veszítette el a humorát. 1948-ban tbc-s fertőzéssel kórházba került, s anyám egy fizetésből tartott ötünket. Apám aztán 1951-ben meghalt. De erről nem akarok beszélni.
– Milyen úttörő voltál? Énekeltél, szavaltál? Társaiddal jártatok a „kultúra frontján”?
– Úttörő úgy lehettem, hogy önkritikát kellett gyakorolnom; fölállni az osztályban, és elmondani, hogy elítélem nagyapám „úri cimboráit” (ez Sólyomvári György tanítóm szava volt) meg a „papok etyepetyéit” (ez is az ő leleménye), s akkor felvesznek. Mondtam, amit mondott, de úgy, mint aki nincs jelen, csak kifolyik belőle valami idegen, meg nem értett szöveg, mondtam, mert azt akartam, hogy legyen vége a négyéves cirkusznak, hogy érjünk a lejtő aljára mi is, hogy a kórházból jöjjön haza az apám, és tegyen végre rendet. Tízéves voltam. Elhatároztam, hogy megmutatom nekik, hogy jól csinálom. Énekkaros lettem hát, Pasqualetti tanár úr furulyazenekarába jártam, és szavaltam, szavaltam. Jól mondtam a verseket, de csak azokat, melyek igazán megszólítottak: Gyulai Pált, Tompát, Arany Jánost, még Kiss József furcsa balladáit is. Ez az általánosban végig megmaradt – Kovács Dezsőnek, áldott emlékű tanítómnak köszönhetően, aki beszélni, gondolkodni is tanított –, s ez teljesült ki a középiskola színjátszókörében.
– Hol voltál középiskolás? Kik voltak a magyartanáraid, s mit kaptál útravalóul tőlük? Mikor kezdtél el verseket írni?
– Nagykanizsán voltam középiskolás, előbb az Irányi Dániel, majd a Landler Jenő Gimnáziumban (egyazon iskola, ma Battyány Lajos nevét viseli). Szerettem odajárni. Nagydarab, gátlásos kamasz voltam egy vad fiúosztályban, s kissé elveszetten bóklásztam a Zrínyis fiúk összetartó bandája peremvidékén, míg új osztályfőnököt nem kaptunk – a ma már nagy hírű s valóban remek embert, Harkány Lászlót, magyartanárunkat –, akihez kezdettől vonzódtam, noha a harmadik közös óránkon olyan feladat elé állított, melynek hallatán hang fennakadt, lehelet megszegett. Elmúlt századok magyar szerelmi lírájáról kellett beszélnem. Első osztályban, s még november sem volt! Hogy miért adta a feladatot, ma sem értem, de beszéltem, ömlött belőlem a szó, alig akartam abbahagyni. Az a rengeteg minden, amit összeolvastam, egyszerre értelmet kapott; a lelkesedés egészen kifordított magamból. A többieket meg az, hogy Harkány négyest ajánlott. Felhördültek, vitatkoztak, szegény Harkány Laci alig értette, mi történik. A jegy azonban maradt, engem pedig az osztály befogadott.
A gimnáziumban egyébként is kitűnő tanáraim voltak, és nemcsak magyartanárok: Nyári Rudolfné (földrajzot tanított), Karakas Gábor (kémiát), Solti Jenő bácsi ( testnevelést ). Gőgös Ferenc (az igazgatónk), és mindenek előtt Harkány László és Márkus Ferenc, a magyartanáraink. Ök olyan pedagógusok voltak, akik mára már eltűntek. Hittek bennünk, és hittek nekünk. Szakmai tudásuk tekintélyt parancsolt, emberségük vonzott, szívesen követtük őket. Amit az irodalomról, a kultúra egészéről tudok, tőlük tanultam.
Első verseimet mégsem ők látták.
Bittera Zoltánné, Stefi néni óráján történt.
Stefi néni úgy tanította a nyelvet, hogy példáit mindig irodalmi anyagból választotta, akkor éppen Lermontov Falu című költeményét. A szöveg szépsége még a mi botladozó magyarításunkból is kitűnt, s ahogy hangosan olvastam az orosz szöveget, egyre teljesebbnek éreztem a vers zenéjét. Lefordítottam és megmutattam Stefi néninek. Rám nézett, és azt mondta: „Te fiú, ez vers!” Így kezdődött, aztán az önképzőkörben folytatódott, és sok küszködéssel máig tart.
– Középiskolában a verstant alig tanítják. Te miként ismerted meg ezt a disciplinât?
– Az a Lermontov-szöveg is sánta volt, későbbi verseim is bicegtek. Addig-addig, míg 1960-ban Fodor András kezébe nem kerültek, aki maga mellé ültetett, elolvasta az átnyújtott írásokat, és csendesen megkérdezte: „Mondja kérem, ugye van hallása? Mert ezek a versek süketek.” Fodor Bandi – akinek a pályámon szinte mindent köszönhetek – később megírta, elmondta, hogy szótlanságomból is érezte, értem a kifogásokat, de csak remélte, hogy tudok változtatni. Bevallom, életemben először, akkor elcsentem egy könyvet a városi könyvtárból: Hegedűs Géza: Ismerjük meg a versformákat című művét. Abból tanultam, amit tudok. De a suta önképzőköri versek oldott világát semmi föl nem idézheti többé. A naiv őszinteség már kiveszett belőlem.
_lg.jpg)
