Pék Pál önálló verseskötetei

A köteteket a megjelenés időrendjében soroljuk. A kötetek címe és borítója egyben link is, mely könyvtári katalógushoz vezet el. Ott látható, hogy a kötetből van-e kölcsönözhető példány a Halis István Városi Könyvtár valamelyik telephelyén.

- Kardos Ferenc szerkesztő -

KÖTETADATOK, BORÍTÓ, FÜLSZÖVEG	CIMADÓ VERS és VERSEK A KÖTETBŐL	RECENZIÓ
Rapszódia a reményről Nagykanizsa: Városi Tanács, 1976	Rapszódia a reményről I. Mivé lettem a szemvágó szélben Mindenség Szíve sarjúág anyám …! Ma verseimben újra elmerül a béke, s nem rikolt itt senki boldogság után – 2. Én napok óta mégis hallom, hogy a völgyben talpunk alatt surrog a homok, s úgy lépünk a földbe-süppedt házba, hol vadmályva ég a padkán s csillagok, hogy papírhajóként velem úszik a múltam, a kenyér, a kés, a rejtek-fűzfalomb, – hogy félhomályban lábra kap az erdő, s emel, röpít egy égi ár-apály, ködöl a Bükk, és fáim meg nem dőlnek, de jövőm e perccel úgy cserélik át, hogy madarukként bal vállamra ül a torokszorító, fényes ifjúság, – s verhetetlen lesz majd kőbemetszett álmom, csapdák közt is lesz még visszaút, bár külön a test és külön már a lélek, s valami villám a kertbe le-lesújt. 3. De nem, nem! Eloldva leng a rét is, – dadogva őrölnek isten malmai, özönlik, gyom, tövis ma hadseregnyi, s világ virága ördög dombjain, hol dön-dön, hujj, már bátyáim dobognak, hó-sáncon tűnnek át, s egy éjjen a tépett-szájú lagziból kilöknek, meztéláb is, túl a szégyenen, s tán letiporva koronás csodákat, a végső ponton üdvözölve itt – E lehetetlen, fölhangolt világban szemem szemükből mindig kitekint. 4. Mert lepke-nyárban nyílik és csukódik egy senkiföldjén fölfedett kapu, s körötte lassan kitakarja arcát Madár-királyfi, szaggatott falum, a gyökér-nép, a virág-palástú vándor, a tűz-ágyon is süketek, vakok, egy csillag-szívű, tükör-arcú ország – A kupec-időben, hallod, jónapot! Veled rohannék rakétaként az űrbe, födetlen mellel, testre test – Örömöm nincs, se ifjúságom, átkom, de együtt elérjük a végtelent.	Tüskés Tibor: Rapszódia a reményről Megjelent Tüskés Tibor: Mérték és mű című tanulmánykötetében (Szépirodalmi könyvkiadó, 1980.). Rendhagyó költői pálya és rendhagyó líra a Pék Pálé. Néhány, szórványos folyóirat-publikáció és antológia-közlés után negyvenedik életéve előtt jelent meg első önálló verseskötete. (Vagy talán ez nem is olyan rendhagyó? Ha a közelmúlt éveket nézzük, megfigyelhetjük, egymás után láttak napvilágot olyan munkák, részben fővárosi, részben vidéki kiadóknál, amelyeknek szerzői negyvenedik életévük táján vagy azon túl jelentkeztek első kötetükkel: Bencze József, Körössényi János, Lázár Tibor, Mészöly Dezső, Orsovai Emil, Pálos Rozita stb.) A félszáz vers láthatóan egy több évtizedes költői pálya s nem az utolsó évek termése: a kötet nem egy darabját – némileg más formában – már tíz-tizenöt évvel ezelőtt is olvashattuk. Pék Pál kötete tehát részben egy keveset és ritkán szóló költő jelenlétét bizonyítja, részben könyvkiadásunk aritmiáját, a publikálás krónikus ritmuszavarait jelzi. A fényképezéstől kölcsönözve a hasonlatot: Pék Pál lírája tudatosan szűk nyílásra húzott és nagy mélységélességű költészet. A költészetben a kettő – „nyílás” és „mélység” – általában és szükség-képpen nem föltételezi egymást; nála azonban szoros kapcsolatban van. A kötet tulajdonképpen két hangot variál (vagy inkább ismétel): a reményét és a reménytelenségét. Gazdagabban a reménytelenséget, és kicsikart, megszenvedett, ritka felhangként a reményt. A költő alapállása: a végletek közt hánykolódó emberé; jellegzetes műfaja: a rapszódia. Mint a madár című, szép, két részre tagolt, tizenhat-tizenhat sorból álló, önarcképszerű versét így kezdi: Ágak rácsain vergődik át, / szakadatlan leng, csapong, – / áttetsző rajzként kőre vetve, / könyvön, kenyéren, asztalon / szaggató szelek véznaságát / idézi, tűre-szúrt vidék / taszítja...” És a vers második szakaszában mondja: „De harmadnap, tisztulva csontig, / (makacs esőkben legalább!) / elgondolom: szememben végül / hanyatt zuhan a pusztulás, / s állhatatos képekbe oldva / versemben tágasság lobog...” A szárnyak, a magasság keresése, az emelkedés és a tágasság óhaja éppoly hiteles Pék Pálnál, mint a kín, a magány, a szenvedés kimondása. Talán nem kell megróni már a költőt azért, mert élet és sors arra indította, hogy nagyobb érzé-kenysége legyen a szenvedés, a „karmos lándzsák” okozta sebek, a veszteség, az egyedüllét érzékelésére, mint a társra találás örömének, a viszonzott emberi kapcsolatoknak, a boldogságnak a kifejezésére. S talán nem kell kételkednünk őszinteségében sem, amikor - fogcsikorgatva, a kínok s a magány burkából kitörve - néha-néha reményt kiált, a világot hívja, s felszólító módú igealakokkal bűvöli sorsát / „kiálts hát jótorkú világ”, „emelj csak magadhoz”, „Úgy állj meg hát lóról szállva” – hogy három különböző verséből idézzünk egy-egy sort /. Amíg gátlások fékezik az emberi életet, amíg oktalan sérelmek hagynak nehezen múló nyomot, amíg veszte-ségek és vereségek gyűrűjéből kell kiküzdenie magát, addig a szorongást kimondó költészet élni segít. A kötet elé illesztett Guillevic-mottóval is ezt hangsúlyozza Pék: „Az aki egyedül megy / viszi magával a többieket”. A költő magára veszi a világ szenvedését, s a költő maga „kis”, magán-szenvedését kivetíti a világra. „Már egyidős a szenvedéssel / dörgő hiányunk: világ” – e két sorral zárja egyik több részes költeményét Pék. S egy antológiában olvasható, mindössze négy mondatból álló önéletrajzában a leghosszabb mondat így szól: „Apám tízéves koromban elvesztettem, s ez a hiány mindvégig elkísért.” Pék Pál lírájának formavilága, eszközrendszere, motívumkincse épp olyan zárt és szűkre fogott, mint gondolati-érzelmi tartalma. Költészetének alapelemei: a kert és a madár képe, az apa emléke, a vers, a dal, a költészet, a szólás szüksége. Pék Pálnak jóformán nincs verse, amelybe valamiképpen ne szövődne be a kert-motívum. Nem egy meghatározott kertről, nem egy természeti élményről van szó, nem a leírás szintjén van jelen a kert verseiben. Ez a kert a „mesék kertje”, „gyermekkorom kertje” „varázslások kertje”, „az utolsó szilárd pont a tájon”, „zöld sáncai” vannak, s ha „tőrt emelnek ágak, / szél rontja a KERTET” - így, végig nagybetűvel írva. Fák, madarak, énekszó népesíti be; oltalomra, védelemre szorul; állandó veszedelem kísérti. Pék Pál a kertet minden emberi érték és szépség jelképévé emeli költészetében, s szinte monoton következetes-séggel szólongatja és szövi a szót versei szövetébe. A kert-motívum mellett Pék verseinek másik sajátos eleme az apa emléke. A gyermek-korban átélt veszteség, apja korai halála az értelmetlen tragédia terhét hagyta a költőre. Apja emléke - pontosabban a hiány érzése - több versének ihletője: „aj apácskám aj / sötét-szirmú rózsa / messzi földek régen / mélybe-hullt lakója” - írja például a Sirató-ban. E költészet harmadik visszatérő eleme a szólás fontosságának tudata. Pék Pál varázserőt tulajdonít a szónak, az embert felszabadító, béklyóiból kimentő hatást. Az „ének szárnya” emel, ez tanít meg szállni, s ez tart meg élni - mondja. Ezt a költészetnek tulajdonított varázserőt néha talán túlzottnak érezzük, s a vállalt „szerep” is alkalmankint a teljesítmény fölé emeli a költőt, de a jelenség magyarázatát adja az a mélység, ahonnét a szólás szükségéig – szinte minden versben külön-külön – felküzdi magát a költő. Ha Pék Pál kötetét a mai magyar líra csillagzat-állása alatt el akarjuk helyezni, óhatatlanul Pilinszjy János neve jut eszünkbe. Itt-ott a fölismerhető lírai tónus, a rokon hangzás okán, máskor a szorongást, a fájdalmat, a panaszt a dal-formába pántoló zenei egybecsengés alatt. Föltehető, ezt a költő maga is tudja, érzékeli, s Pék Pál a változás, a megújulás útját ezért részben a több tételes lírai kompozíció, részben a dal-forma feloldása, a szabad vers irányában keresi. Ereje, tehetsége még a tömörítésben a nagyobb, a jobban érzékelhető. A kötet egészét a tudatos megformáltság, a gondos verskultúra és az igényes kifejezés jellemzi. Külön is szívesen írjuk le néhány, a továbblépés irányát jelző szép vers címét: Ikon, Túl a fákon, körbeért világ, A világ csöndje s a kötetnek is címet adó – már címében is kifejező – versét: Rapszódia a reményről.
Nyár füstje Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984	Európa útjai Csorba Győzőnek Utak, ti földön elcsavargók, Európa útjai – Madár-írástok évek boltján kinek tud ártani? Hozzátok-e az éjszakából a hontalan fiút, ha roncs mezőin – lakhatatlan! – dobogva körbe fut? És akartok-e föllobogni...? Mentsétek át haza, ha minden ország félig-értett álarcok tavasza, ha könnyű szívvel nem bűvölik lezüllött rajzait – Európa, poklok túszát meddig sodorják útjaid? Hisz tükör-arca elmerült már! Nyár füstje, szemfedő, himbált a fákon kusza ábrát, s egykedvű, lágy eső katedrálisát köddé nyűtte – De lázas homlokán stigmáit ott az ég kirakta, és bolydult Notre-Dame, – minden szavát hajótörötté alázva magasult, hogy határa, a visszahívó, reggelre kilazult. – Csak állt a szél-fútt Luxembourg-ban, – a gyötrött ég alatt; és hallotta a Saint Michel-ről az ércek bonganak: Kallósd hadar Szentgyörgyvölgynek, s kövekbe költözik pajták nesze, s a bodza illat a kertbe leszökik, s vigiliáin féreg dőzsöl és kezek mindenütt – – Kibontott csöndjük tusák napja, a szembe visszasüt, s vakítja egyre héthatárról, kitárva kapuját – Utak, ti folyton elcsavargók, suhogtok folytatást? Tudjátok-e: a „rendületlen” kapkodva vetkezik, s a balták népe – kaparj kurta! – egy hazát kifakít...? Mennyi lucsok! Milyen kelepcék! Európa, útjaid tévedt idő ma föl nem szántja – Magunkból kitaszít, mert Valance lombja, s dűnéken túl a tenger elmarad – – De szívünk alatt földet rendít – a szárnyas testű mag. /1979/ Mint a madár Ágak rácsain vergődik át, szakadatlan leng, csapong, -- áttetsző rajzként kőre vetve, könyvön, kenyéren, asztalon szaggató szelek véznaságát idézi, tűre-szúrt vidék taszítja, mintha tiszta ösztön védené így a lényegét, -- örökké a másik véglet, a felkönyöklő, karcsú nyár, röptében a lerontatlan béke szabályos csöndje száll, lebegő háló rejti néha, vetkőző tájon néma pont -- Szabdalt hittel, hozzáképest, szárnyszegetten bukdosom. * S harmadnap, tisztulva csontig, (makacs esőkben legalább!) elgondolom: szememben végül hanyatt zuhan a pusztulás, s állhatatos képekbe oldva versemben tágasság lobog, mögöttem szárnyak karcsú íve suhog, emel és háborog, -- sehol a kín féllábú árnya, sehol a magány foglyai, -- szűkmarkú öröm kútjaiba tudnám az eget hordani, és akárhova eltalálnék a fénybe döntve arcomat, mint a madár, túlélve szinte halálomat --- /1965/	Lackó András: Nyár füstje. Pék Pál verseskötetéről Megjelent a Zalai Hírlap 1983. március 9-i számában. Pék Pál közel tizenöt éves lírikusi pályája után jutott el 1976-ban az önálló kötethez. Ne foglalkozzunk most könyvkiadásunk fáziskésésével, inkább jegyezzük meg a tényt, Pék verseit Rapszódia a regényről címmel Nagykanizsa városi tanácsa adta ki. ízléses kivitelben. Abban, hogy negyvenedik évéhez közeledve gyűjtötte egybe verseit, egy elengedhetetlen érdeklődési folyamat tetőződését látom. Talán mondanom sem kellene, hogy szigorú rostálással adta közre verseit. Két kötetnyi anyagból válogatta össze a Rapszódia a reményrőlt. Meg kellett járnia az utat a közvetlen élményeket visszaadó magánjellegű lírától addig a fokozatig, ahol már pontos találatokkal ki tudott fejezni dolgokat is, amelyek mások, az olvasók számára is érdekesek, fontosat mondanak. Érvényes ez a most megjelent Nyár füstjére is. Egy-egy vers mindig kulcsszavakra épül, amelyek köré a költőnek meg kellett találnia a még megfelelőeket, hogy azok kiemeljék a fontosak jelentőségét, magyarázzák tartalmukat, vagy elvontságukat kössék a valósághoz. Pék új kötetében ekként érlelt jelképrendszert talál az olvasó. Lényegesebb elemei: a kert, a madár, a szárnyalás, a szó és a morál fontossága. Ezek a motívumok nem a leírás szintjén jelennek meg nála, hiszen többek között „mesék kertjéről”, „rontott kert”-ről van szó (Sziget, Kertemben hosszú-árnyú fák). Ha itt megemlítjük azt, hogy a költő bérházban lakik, mindjárt megvilágosodik, miért érzi elengedhetetlennek életéből a kertet. Akkor ez – kérdezhetjük joggal – az elvágyódás szimbóluma? Az is, hiszen a kert egyfajta burjánzás, ősi életerő, zöld hatalom, ami a megújulás szinonimája, de tartalmazza a bezártságot is. „Feloldatlan zárak védenek: / a szabad és a nem-szabad” – írja a Körbeért világban. Vidéken élő ember gyakran követi szemével a madár röptének kecses ívét, amiben mintegy felhívást lát és sokszor gondol a repülni vágyásra. Hozzátéve még, hogy vidékről mindig nehezebbnek érzett az érvényesülés, mint az irodalmi központokban. Pék Pál számára a repülés, a szárnyalás mindenképpen megfelelő szinonima, amint Mint a madár című versében le is írja: „Indul-e út kék-ezüst jövőnk- be, / ha életünk a szélben mozdulatlanul áll?” A Nyár füstje egyes darabjaiban erőteljes természetközelség érződik. Ez felnőttkori élményekből szerveződött lírai motívummá. Pék gyakori néprajzi gyűjtőútjain figyelte meg a természet átváltozásait, főként dinamizmusa ragadta meg. Verseiben – legyen szó nyárutóról, vagy téli favágásról, tavaszi holdtöltéről – mindig visszaadja a tájban, a flórban és a faunában észlelhető emberközpontúság jegyeit. Az évszakok változását nyomon kísérve a változás, a változtatás reményét fogalmazza meg. Pék szóhasználata pontos, fogalmazására a szűkszavúság jellemző. Nem véletlen, hogy versei olvastán egyik kritikusa – a rokon hangzás okán – Pilinszky Jánost említette példaadóként. Amit kiegészíthetünk azzal, hogy a rapszódia ritka műfaja – ha csak távolról is – Simon István hatását mutatja. Simon rapszódiához hasonlatos fegyelmezettség érződik versein. Persze Pilinszky nyoma egyértelműbb. Az ő mondandójának tömörsége, szuggesztivitása, tartalma valamiképpen beépült Pék lírai világába. Kertemben hosszú-árnyú fák ajánlása viszont Eugéne Guillevicnek szól, tőle vett idézettel: „Az aki egyedül megy / viszi magával a többieket.” Ez mindenképpen utal Guillevic kötetének forgatására. Olyan francia költőről van szó, aki azáltal vált híressé, hogy hagyományos műfajokat használt fel új gondolatok kifejezésére. Vajon ezért vonzódik hozzá Pék Pál? Nem. Formája nem hatott rá, sokkal inkább gondolatisága, amelyben a múlt és a jövő egybekapcsolása, együttes látása a középponti mag. Ennek megfelelően mondja Pék: „szembesítem múltamat magammal”. A költemények szaggatottsága, itt-ott félbetörtsége is dokumentumérték: tükrözi a jóra vágyó vidéki értelmiségi belső konfliktusait, beteljesülni nem tudó szerelmét, gyakorta viszonzatlan kapcsolatkeresését. Meg kísérletező kedvét is, ahogyan keresi a legjobban megfelelő formát. Egyik versében a levél hangnemét próbálja, máshol a gondolat visszaadásának lehetőségeit. A sokfelé tekintés, a csalódottság és a remény hullámzása teszi érdekessé Pék Pál kötetét. A Nyár füstje verseiben vannak zökkenők, megszakítottságok, de ezek a küzdelem fázisait mutatják, amelyet a költő magasra tűzött művészi céljáért folytat.
Holtág Budapest: Széphalom Könyvműhely, 1990	Holtág Csönddel a táj, teli nyárral! Minek félek balta-fényt, visszahangzó lánccsörrenést, csontváz-édent, üres éjt? Mért beszél még így a sebszáj: „Holtágban a pillanat, s bent forog, mi ködbe rontja fölsugárzó Napodat – – Tűnt ligetben szárnyra keltek lapulnak most csupaszon, s mögöttük is sündörög már szelíd téboly, farkasnyom, s elároklik mind a mező! Kertjük alatt fut a Nyár – – S hang, egy szó, egy nyüszítés se, HARMADNAP, mi lekaszál!”
Az idő metszetei Budapest: Széphalom Könyvműhely, 1994	Szél ugat Visszahőkől az út az úttól -- Volna pedig tiszta nyom! S bevert szájjal fut a béke próteusi hantokon. Tudom én, hogy hajó alszik künn a fákban, s szív, az ész együtt sajog, ha a férfi útkereszten visszanéz -- Tudom, hogy a zsibbadt réten szél ugat, és nincs tovább, hogy a világ tenyerében zülött szét az ifjúság, hogy a jövő hazugság, a dolgok mögött ott a köd, s tébolyog, ki forradalma erdejébe visszajött -- Tízezer nap fakó arcát szólongatva sincs szava -- Háza áll, de nem tudja még, hova lett a tág haza.
Havak tánca Budapest: Széphalom Könyvműhely, 1997	Havak tánca „az én időm a te időd” (Somlyó György) ott még a part s te buckáira bukva foroghatsz ha minden képzetet bejártál mint egyirányú utcát és visszaútban mondod életed s meghasad a megtérések csöndje tavaszaid benső csarnoka tér ahonnan magad elé s tisztán el nem érhetsz többé már soha apád fut ott két vödör kezében rémülete beléd költözött s mosolyából fordul ki az árnyék hűlt helyén a fölmagzott közöny és zuhansz majd mint varjak közt a télbe néma ágad végül lezuhan mint ítéletből zuhant ki a szó itt s hazád üdve világ undora onnan jutsz e délutánba újra s diófán ülve szállsz lobogsz bár alkony lenn a Csányi út s a léptek ritmusán az elfúló torok tőle szöktél s kertjeid csupálva tudja jól a sündörgők hada érintésre zárul be a minden s álommá a földre írt haza s kezek akkor kezek jelbeszéde a földi mocskon túlhabzó varázs arc ami a múltakból kibukva a lehetőben oldja fel magát mert jön csak jön a befalazott holtak csapdái közt egy virágos mezőn s ragyog tőle boldogságod árnyán csontok közt a nemhaló idő hisz leástál a televénybe rontott ünnepért a végső percekig bár nem tudod hogy havak táncát ropva a föltámasztott mire születik
A Bárány kiűzése Budapest: Széphalom Könyvműhely, 1999	A Bárány kiüzetése Czigány Györgynek visszahalva az időbe künn a csillagvártán elfordul az isten tőled s falkája is árván kuporogsz ma kiokádva kölykeidet sorra ha csak egy is rádismerne egy is megszólítna születhetnél anyád ölén újra s odaátról nem tudva hogy bal latorrá ölel majd a jászol hogy hold-ezüst az arcodon s hogy arcod sincs de látszik múlásod se emel föl a boldog látomásig ha rögeszméd hogy holnapra a mindenség is zárva s reményed a sebbe-vertek végső moccanása ha dereng csak a maszkokon mint ordas idők foglya lobogóid foszlott selyme a vadmeggy forradalma
Arccal a semminek Pécs: Pro Pannonia, 2001	Arccal a semminek „már minden ábrázat elvonult" (Határ Győző) 1 ott él aki benne kitért ahogy jajba fordult át ahogy hívta benn az igék sárba rontott csapatát éjen át a jelek jelét hitesét hogy legtovább hazudja a jövő kegyét eszelős a változást poklot szinte mint a mesét mégis azt ki önmagát tudta élte isten nevét teret ahol ki-be járt sejtjeiben mint a veszélyt alázottak tört hadát 2 s tovább él a kő a szájon volna pedig tiszta jel túl a hiten áruláson út is lenne földközel s nem a hold az üres árkon törvény ahogy múlik el nem a nép a golgotákon kutyaól a végtelen s hiába a fű a tájon az a test még ott hever legyen ki a virrasztáson három nemmel fölfelel legyen ki a lakomákon harmadnapra némul el 3 kit a földnek bemutattak elengedte már a szó kit az idők megtagadtak más időben látható maga falja magát s hallgat visszarúg majd rá a ló „az a szekér uram maszlag mennyed tüze is fakó” s kert habzik mert így ugatnak csahos szájak a való mint az árnyék dől a hantnak s ez a kép is mire jó jelbeszéd egy boldog partnak emléktelen tört hajó
Szodoma Pécs: Pro Pannonia, 2004 /	A végső percben „Dulcia linquimus arva” (Vergilius, Eclog.1,3) Menj el, fiam, menj el, szólítsd meg hazádat, földbe-némult testét apádnak, anyádnak, s kérdezd meg ott tőlük, mivé lett az ország, szodomai mocskuk hogyha ide hordták azok, akik üdvünk hazugságba vesztik, s édenünket mégis újra elrekesztik. * Menj el, fiam, menj el, s feledd, hogy az álom elenged, ha botlasz hamis vigaszágon, esők fátylán túlra fuss, ahol még látod önmagától menekülni csonka ifjúságod, ahogy várja már a révész, ahogy indul, mintha nyárba, születése előtt tán egy boldogabb hazába.	Németh István Péter: Az elmaradt megváltás stigmája Megjelent: Pannon Tükör - 9. évf. 5. sz. (2004. szeptember-október) Baljós, bibliai helynév Pék Pál új verses köny-vének a címe. Egyet jelent az emberi elbukással, a tartósan bűnben élő megátalkodottsággal, a metafizikai kilátástalansággal, s a hozzá fűződő történetben még csak nem is az egyedüli példány, az egyén, ám egy egész városnyi népesség szégyenül meg s válik hírhedtté. A férfiak prostituálódtak ugyanis Szodomában, ott, ahol éppen templomi szolgálatot kellett volna végezniük. Lefesteni is nehéz őket, nemhogy közöttük élni. Nem lehet valami fölemelő érzés a feslettség, az immoralitás ilyetén meglesése. E szodomai állapotok, ha felnőttek, vagy ha kisiskolás gyermekek képzelik maguk elé, a felkavaró élmények tán sátánian izgatókká is válhatnak. Érdekessé. Szigorú erkölcsi normák által, no meg a természet rendjétől vezérelve sokan így lehettek ezzel, a montenegrói származású író, Danilo Kiš is, az utóbbi szintén „a legszörnyűbb kínokat élte át Sodoma kapujában”, mikor a zalaegerszegi polgári iskolában a Kis iskolai biblia egyik példánya fölé hajolt. Szodomai korszakokat hol háborús brutalitással, hol perverz békeidőkkel szállított is a történelem futószalagja. Ismerősen fogadták az emberiség nemzedékei. ... Laczkó András figyelt föl arra, hogy mennyire szigorúan szerkeszti Pék Pál a köteteit. Elég csak első kötetében végignéznem az évszakokból összeálló időkört, s tavasztól a nyáron-őszön át a télig, ha a rapszódiák hangjánis, de mégis a reményről szól a kompozíció. Ehhez képest – közel harminc esztendő után - a legújabb gyűjteményében valósággal kizökkent az idő. Ahogy a bűnös Szodoma az igazak lakta városok ellentéte, úgy Pék Pál időmegjelöléseit is a metafizikai rossz jelenléte szorongatja sötéten. Az októbernek árnya van a hamis ünneplőktől, hogyan is lehetne itt valamiféle bearanyozott pannon vénasszonyok nyara, ha „hazudik az út az útról”, amikor az ősz igazi jelzője az, hogy „kannibál”. Margó című költeményébe is csak ez férhet: hazug az ősz a csóvás hit mi átlobban üres koponyán. Ezek a sorok, s az ezekből összeálló strófák nem hagyják elandalodni a romantikus szürethangulatra váró olvasót e tájon, figyelmeztetik, hogy továbbra is „Szétzüllesztett ünnepeink / hazug lakomáján” lehet csak jelen, miképpen azt Pék Pál egyik korábbi kötetében, A Bárány kiűzésében, már megírta. ... „a sugarak / fénytelen / az ágbogakká züllő kertre sújtanak- - „ (Szép nyári est) ... A nyári estet szépnek ugyan kicsodák láthatják? Csak „mi szodomai boldogok”, írja Pék Pál keserűen, s a szeme mögött az anyai ház is – láttuk - „hóba züllik, sárba”. Éden-hiányt panaszol föl e költészet, hisz a szülői ház (anyaiatyai) is a visszakapható paradicsomot, elnyerhető üdvöt jelenthetné az utána vágyakozónak. A megváltásról bizonyosságot kapni még a költői terepen is igen nehéz, amikor megtapasztaltatott, hogy sem a bibliai, sem a közelebbi, történelmi tájakon még csak nem volt és ma sincs. Hogy mégis létezik, vagy van róla sejtés egyáltalán, azt Pék Pál költészete súgja számomra, akinél ez a fajta „hányatott remény” éppen a hamletien klasszikus dilemmában rejti el magát. Hogy kik ama szodomai boldogok? A többes szám első személyét jelző névmás alakja is elárulja, hogy a költő nemzedékéről van szó. Akik Lehota János szavaival élve nem halálos sebet kaptak 1956-ban, de olyan stigmát, nem gyógyulót, amit holtukig viselniük kell. ... Pék Pál Szodomájában keresztbe-kasul sétálhat (okkal mélabúsan) romolhatatlan szépségek, kikezdhetetlen értékek közelében az olvasó, míg az árnyak pillanatra sem engedik feledni azt a Nagy Gáspári intelmet, hogy csodáival és persze bűneivel még csak „el sem múlt a múlt”. Pék Pál új, Szodoma című verseskötetében így nem a frusztrált nemiség, hanem az egyéni létezésében és a történelmében is egyaránt veszendő ember ontológiája kapott főszerepet. ... Van Bálint Tibornak egy regénye, ami abban különbözik a nagy negatív utópiáktól (1984, Szép új világ, 451 fok Farenheit stb.), hogy a prózaszöveg végén a pszichiátriára szállítandó főhős a Sodomát megtámadó önkéntes rózsa-hadsereggel álmodik (Önkéntes rózsák Sodomában. Bukarest, 1967). Pék Pál reménye is hasonlóan mindig a titkos értelmű szépségeket járja körül (kert, kígyó, bárány, farkas, völgy, hegy, köd, csönd, malom, idol, Golgota stb.). Ám van néki ezeknél jóval konkrétabb (Ady-dacos) mégismorálja is! Kritikusai közül Bakonyi István figyelt föl arra, hogy Pék a kegyelemtől való elesettsége ellenére mennyire a helytálló moralitás költője maradt. Nézzük csak, hogyan perli vissza a kötet egyik legszebb versében jogát - a hazaszeretetre: Feszítsd karod, s magad fölé emel talán a pillanat, s lázít majd a másokért-tört bozót, a félszeg áldozat, s vacogva - ha így leszel több – vállalod újra a hazát, földi dolgok józanító, szemhatárnyi magasát. (Szemhatár) Mondják, a történelemnek vége. Nem hiszem. Túl közel van még egy dátum, ami a mi vérünkkel Európát legalább megpirongatta: 1956. Albert Camus-re oly hatással volt, hogy nem lett belőle, mint megannyi kortársából, cinikus egzisztencialista. Ottlik szerint megcáfolta akkor az országunk Orwell-t. Minden nagy szó nélkül; hogy nincs vége a történelemnek, s hogy nem beszélhetünk ma az irodalom haláláról sem, azt többek között ama pesti srácoknak, vagy az éppen akkoriban Zalából indult diákoknak, készülődő költőknek, köztük a gimnazista Pék Pálnak is köszönhető.
Szélcsönd és újra szél Pécs: Pro Pannonia, 2006	Szélcsönd és újra szél „... kelhet-e ma a tegnapi nap?" (Orbán Ottó) Atlantisz is merülőben./ Ami holnap földre dönt,/ vacogtat,/ hogy bennünk ébred:/ szabadságunk megszökött. Arcunkat füst,/ eső mossa – – Csak a szélcsönd omlik ránk,/ de kölyökkorunk lázbeszéde / lobog még a ködön át. Mintha a nagy Mutatványból / suhogna ki az a szél,/ ami egykor sáncainkon / áttaszított,/ s máig él – – Mintha mégis ütköznénk / a mocsokkal,/ hisz nem feled,/ ringatja egy behomályló / ősz tava a testünket, mindazt, mi lesz,/ ami tisztább;/ utat talán / új eget,/ atlantiszi örök-voltunk / magunkhoz ha elvezet.	Baán Tibor: Honnan? Hová? (Pék Pál: Szélcsönd és újra szél) A hatvanas éveit taposó költő kilencedik verskötete, a Szélcsönd és újra szél, jól lehet egy új költői évszakot jelöl, ám számos korábbi verssel és egy egész verscsokorral visszautal a korábbi kötetek, kiemelten a Szodoma (Pannónia Könyvek, 2004) lélek viharaira. Ebben a kontextusban, épp az új verseknek köszönhetően, a vihar és a vihar utáni tisztaság, a mozgás és a nyugalom, a szél és a szélcsend egy más magyarázataként jelenik meg. Az utolsó szó a csöndé, az élet tájait újszerű fénytörésben mutató kristályfényű derengésé, melyet a felül- és kívül állás metafizikai feszültsége jellemez. Ennek költői kifejezése első pillantásra (mint erre Fodor András utalt az induló költőről szólva) rokonít ha tó Pilinszky extatikus hangjával, ám az is igaz, hogy Pék Pál versei, épp stilizáltságuk miatt, alapvetően különböznek. Érvényes ez a meg állapítás az immár köteteken át húzódó Ven-ji-versek egyik darabjára, A megnyíló időre, mely a korábbi utalást a keleti filozófiára, élet szemléletre, némiképp váratlan fordulattal összeköti (ily módon valóban ki tágítja az időt) Szodoma pusztulásának ószövetségi példázatával. A téma fel bukkanása a szerep versben meg lepő, ám ezt a verset nem Ven-ji ír ja, nem az ő vallomása, ha nem a költőé, aki hősét, erre pedig joga van, a maga fogalmaival, mítoszaival jellemzi. Így: Ha nem ér ted is, só bálvánnyá dermedsz, ki forgatva hiszen nincs tovább, s visszahőköl majd az Úr is, látva a benned rom ló konok messiást. A bibliai utalás az említetteken túl azért is fontos, mert hidat képez a korábbi és az újabb versek kor- és civilizáció kritikája közt. A Szo doma őskép ugyan is elég pontosan ábrázolja azt a világfolyamatot, amely meg állíthatatlanul rohan végzete felé. A romlottságba zuhant közösséget elpusztító tűzeső természetesen Isten büntetése, ám az is joggal fölvethető, hogy az ilyen közösség önmagát pusztítja el, mivel az erkölcsi alapelvek fölszámolása, a norma szegések pusztító anarchiája van olyan lét roncsoló, élet pusztító erő, mint bár milyen isteni büntetésként értelmezett természeti katasztrófa. Pék Pál e versével is szemléltethetően a megmaradás esélyeit, a közösségi-nemzeti és az egyéni lét szép összhang ját keresi, de mivel ennek nyomait nem leli, alig ha csodálkozhatunk azon, ha önmaga emberi-költői helyzetét a negatív szférában definiálja. Hol „elfelejtett vadnak”, hol „áprilisbolondjának” érzi magát, a vers-ént, s olyan műveltség történeti szerep helyzetek re utal, mint amilyen a szám űzött Ovidiusé (Mi kor a Pontus Euxinus partján Tomiba tér), vagy részben ezekkel szembe állítva Sanchóé (Sancho hite). Tagadhatatlan, hogy a messiás és/vagy prófétaszerep ellentéte a bohócé, még szélsőségesebben az őrülté, aki képzelt édenében bolyongva létrehozza a maga egy személyes harmóniáját, pokolban a mennyet, mint a képzelet menthetetlen irrealitását (Naconxypánban nő a köd). A versekben feltérképezett tudat lehetséges szerepválaszai a létezés drámai természetére utalnak, hogy aztán innen, erről a mélypontról jusson el a költő a létezés rendjét, kauzalitását meghaladó paradoxonhoz, ahonnan szemlélve új távlat nyílik, mely ki vezet a tér idő börtönéből: „…fejszeélen bucskázott, és / lépcsőn, vödrön, falon át, / mint a rab, ki börtönébe / nyűgözve is ki-be jár, / kimondva, hogy / ég és remény, / kimondva, / hogy léptei, / mint a Bárányt, más időbe / ragadják, ha galamb rí, / s el rebbentik, / mintha tudná, / milyen táj az túlfelül, / szabadsága visszfényével / mi bűvöli az éj mögül.” A Bakonyi Istvánnak ajánlott A galamb és a vak idézett soraiban szinte képlet szerű összefoglalását találjuk annak a küzdelemnek, amely Pék Pál verseiben az immanencia síkja fölé a transzcendencia égboltját emeli. A költő számos versében utal arra, hogy az evilági gondok meg oldása oda át van; a túl világ a tragédiákon túl mutató remény birodalma, ahonnan szemlélve értelmezhetővé válik a töredékes lét. Ez a fajta tradicionális világkép szükségképp túl mutat a cinizmus és az irónia rejtett, ám ettől még nagyon is valóságos nihiljén, ahol a dolgok, emberek elvesztik erkölcsi súlyukat, jelentőségüket. Mind ezek után az se lehet közömbös, hogy ez a drámai szélsőségeket ütköztető líra – mint a boldogságért, lét teljességért folytatott, némiképp romantikus, a stilizáltság miatt elvontnak, eszmeinek tetsző küzdelem – egy meglehetősen zárt líratípusban valósul meg. A zártság abból következik, hogy a költő életének valóságos eseményei e lírába csak erős szűrőkön keresztül jut hatnak be. Más a helyzet viszont a személyiséget övező táj és tárgy világgal, hiszen ezek majd min den versben, felbukkannak. Pék Pál költői képei erősen fogalmiak, a fogalmak képszerű tulajdonságokkal rendelkeznek, ami azon ban nem zárja ki a szenvedélyességet. Mind ezt a zenei motívum ként kezelt kép variációk közvetítik. Hogy mire gondolok pontosan, arra álljon itt né hány példa. A Csak a fűben, mely történelmi számvetés ként, helyzet értelmezés ként értelmezhető, a következő képek fejezik ki a lírai én illúzióvesztését: „Szél méne se zúdul rád és / űrbe leng az ablak – / Ezer éve hallod, hogy a / vadak mit ugatnak. // Tartod is a roggyant törvényt, / s kiöklendi hányszor / meg váltód, hogy jövendőtök / csupa hamis álom.” Ugyan ennek a témának modulációja a Pernyeszag ban: „Örökségünk csata mező, / csillagtalan ország – / Szégyene a szégyenemmel / el nem fedi arcát. // Mindenütt a hazug föld! S én / ligeteit járom? / Szavam sincs, mi átnyilalljon / poklos ugatáson?” A kiszakadó képek szabad örvényléssel kapcsolódnak a tárgy hoz, valójában a vers-én hangulatát, lét állapotát fejezik ki. Végsősoron a hiányt, a fenyegetettséget, a történelmi fátum keserveit. A kép elemek gazdag variálhatóságát az teszi lehetővé, hogy nem az objektív valóságot közvetítik, ha nem a lé lekben rajzó asszociációkat, melyek szükségképp egyéniek, s ily módon konstruáltak, ám még sem annyira, hogy valami féle jel képiséget ne hordoznának. Példának okáért a vadak ugatása mint a lét roncsolás képzete jelenik meg. A szimbólumok felé mozgatott képek, történések értelmezésére a versben használt fogalmi apparátus szolgál. Az örökség, a tör vény, a rend, a megváltó, a megváltás, máskor a pokol, a poklos ugatás végsősoron egy kétpólusú világegyetemet modellez. A kötet négy ciklusa (Fonák tavasz, Naconxypánban nő a köd, Mi tükreibe lép, A levetkezettek ) a lélek különböző megvilágosodási ábráinak felel meg, amely a földi kötelékek csomóinak lazulásán keresztül vezet a végső megtapasztaláshoz. Az én fokról fokra leveti magáról létezése terheit, burkait. Eközben fogalom rendszere ön magáról, a világról, a hazáról, a meg váltásról (s e téma vonulatok e lírában összekapcsolódnak) fokozatosan át alakul. Ez az átalakulás, mint „csontig vetkezés” (A levetkezettek) a földi remények meddő voltára, az idő malom működésére, a kiüresedés, a létvesztés tragédiájára utal, mint ez ki tűnik a Három című vers tételeiből, melynek középső szakasza pontos képet ad a lírai én küzdelmeiről: Hit a hittel feszült szembe, s üressé lett minden arc – Vizek medrén pusztaország. Kő a kövön nem maradt. Tagadhatatlan, hogy e bibliai képzeteket keltő apokalipszis földi eszközök kel szinte megválthatatlannak tetszik. Pék Pál azonban számos versében érkezik el a reménytelenség és a csakazértis reménykedés cselekvő indulatához. Ám az is igaz, hogy egyre nehezebb a felállás. A reménység sugár kévéje csak felülről érkezhet, mint ez e sajátos golgotai út zárásából kitűnik: Hó csak hó. Egy másvilági szólítás, mi ködbe ront – Fordulj szembe majd a szörnnyel, s kiáltsd, Uram, itt vagyok! Pék Pál újabb verseinek jelképes történései ezúttal is a lét kaland egybe látására törnek. A prófétikus gesztusban a jelen és a múlt képei, mint egymást magyarázó analógiák végsősoron az idő végtelen körmozgására utalnak, melyben az itt és ott, a fent és lent, a fény és a sötétség, az élet és a halál egy másból következő, egymásba alakuló rejtvénye mögött a rendíthetetlen állandóság örökkévaló törvénye uralkodik. Ha ez így van, akkor a személyes halál képzete nem végleges befejezés, ha nem újrakezdés. Ezt a gondolatot exponálja a kötet záró, a költő öccsének ajánlott Végül a mag, mely a hagyatkozás gesztusával zárul: végül a mag újra kezdi szomjaddal ha megtelik kútjaidra dőlve látod eged sötét vermeit
Az elmerült sziget Pécs: Pro Pannonia, 2008	A visszatérő „Ámde ha úgy tetszik, várj itt..” (Homérosz: Himnuszok, II. 160) I. A ház az udvar előbb a lombsörény és tavaszok a poklon át éj-lepelbe fülledt reggel mímelve a pirkadást és vakablak és koldus ég rigók szava hallgat túl a pagony és a mező minden sárba rothadt pőre kő a kóbor szél szem tükrébe forrva ház ahova hitesünk is szava mocskát hordta part ahol a jog és törvény szakadékba kushadt s álarcosan nemzetek még mezítelen futnak s mint a kopó uszul rájuk néma vád hogy nincs tovább s világtalan világukban kihamvad a mécsvilág s minden mi volt ketté hasad sorsuk kelyhe csonka kong veszett harang szél öklében mióta is hallgatom s boldogokra mióta is készülök így holnap létük már a sorsomat is árnyaira bontja s Pénelopé vásznán többé nem tárul föl az a völgy fák fölött hol hajók úsznak s dallal ébred föl a föld II. Télemachosz arca Mikor a fák a hegyre mentek, s a madár háromszor kiáltott, nappala lett olyanná, mint éje, és nem tudta, hogy hova érkezett, hogy a borszínű tengert miért űzi künn a szél, s hogy átsuhog az Acheron moraja, s a leg- mélyebb bugyorban, ki egykor érte élt, néma árnyként tárja ki kezét, bár rózsaujjú hajnal érinti az útját, s a föveny fölötti szürke dombokat, és suhogva száll a barackvirág kelyhe, s kert bolydul, mert könnyűléptű béke kíséri hozzá Kytéra szüzeit, csak visszafordul asszonyához, látva, hogy fölsugárzik rá még Télemachosz arca, hisz ő az, kihez mindig visszatér, ha a föld lesz felül, s nem a hazug ég. III. Az elmerült sziget Fű tolong még, s iszonyodva rontott kertek alján nyög a szél a szétrohadó malmok vitorláján. Légszomj veri oda mégis. S kitépve az ősi fák – – Aki benne esteledik, föl az égbe mit kiált? Hisz a titok leplezetlen! Bekeríti hullaszag – – Kytéra is hazugság, és hazugság a tiszta had. Pedig egykor ezt a partot álmodta, egy éjszakát, mikor a víz fátylain túl megláthatja Ithakát. S tudja már, a jelenléte emészti, egy seb a száj – – Boldogsága puszta földön árnyék csak a volt hazán. *IV. A fiú szava* „Másnak látszol most, idegen” (Homérosz: Od. XVI. 181.) Az utak végül homokba fogynak, a magasság is ködbe von – – Fövenybe ütve lomb se bókol itt a vándorbotokon. Kifutva már árnyaidból tudom, hogy én te vagyok – – S föld sehol, a hajó, ahol kettőnknek álmát álmodod. A parton sincs ma senki, senki. Vetkezhetsz, ami megmaradt, veszetteké lett birodalmad. P atkányok lakják házadat. És gyöngyszín pára hűl a tájra, és szigetedet befedi; Rügyek konok népét, ahogy falják az idő férgei a gyökeret, ha hitét bontja — nászágyad volt — az a fa, mit eltépett az éjszakából reményed boldog vihara. V. Atlantiszok moraja Szorítsátok fák, ti kövek! Tiszta arccal bukjon át szigetéről más világba menekítve önmagát. Ég falánál várjon üttön, hogyha mégis megszökött, kit egy álom vacogtatott álomtalan nép fölött. S ezer éve az a tenger, Atlantiszok moraja, ezer éve felhörrenő gályapadok vad dala – – Pára-ködbe fullad hát, a törvénye is oda már – – Pucér testtel járhat körbe szégyenének piacán. S minden üres. Csönd él csupán napnyugati szél mögött; egyetlen szó éjszakánkról, mikor a hajnal összetört. VI. Az Óceán Elindul akkor a tört gerincű fénybe mögötte a madár elnémul a fán s nem lesz többé társa tudja ha medrét is kitárva befogadja testét a végső Óceán	Baán Tibor: Pék Pál: Az elmerült sziget Megjelent: Kortárs, 2009. (53. évf.) 6. sz. Betegágyon feküdt, kórházban, mikor telefonon beszéltem vele. Utoljára, ám erre akkor nem gondoltam, hiszen viszszafogottsága, férfias fegyelme és szemérmessége valósággal elfüggönyözte előlem, s nyilván mások elől is, azt a küzdelmet, amit az elmúlással vívott. Ám az is igaz, hogy Pék Pál élete és költészete több szinten zajlott. Amiről a magánélet szintjén nem beszélt, tökéletes balladai homályban hagyva az elmúlással kapcsolatos gondolatait, arról sokat és mélyen járót mondott verseiben. Élethossziglani témaként foglalkoztatta ugyanis a „lenni vagy nem lenni” kérdése. Úgy is, hogy a félig vagy negyedig élt, lefojtott, szabadsághiányos élet tekinthető-e, s mennyiben, igazi életnek, de úgy is, hogy választ, vigaszt keresett „világbavetettségének” drámájára. Hogy ez mennyire központi kérdése volt ennek a drámai hangoltságú költészetnek, arról sokat elmond, hogy válogatott kötete Arccal a Semminek címmel jelent meg. A kötetcímmé emelt „semmi” dermesztő űrhidegének értelmezése, szakrális átlényegítése olyan témavonulat, mely fokozott erővel jelenik meg a Szélcsönd és újra szél című utolsó előtti verskötetében és az utolsóban, Az elmerült szigetben, amely az előbbi szerves folytatásának tekinthető. E két verskötetben már lezárul a ’89 utáni magyar valóság fölötti töprengés. A költő látszólag visszavonul abba a szellemi kertbe, ahol csend és békesség honol. Csak utalások vannak a Szodomában modellezett világhelyzetre, amellyel a költő saját jelenének üzent. Nevezesen azt, hogy a magyarság (tágabban: az emberiség) válságos helyzete mögött az erkölcsi alapelvek globális fölszámolása, a normaszegések pusztító anarchiája húzódik meg. A normaszegések tömegessé válásának logikus következménye a pusztulás erőinek elszabadulása. Pék Pál bibliai köntösbe burkolt látomása kapcsolódik Nagy Gáspár, Csoóri Sándor, Bella István (és folytatható a sor) jövőféltő aggodalmaihoz. De az is igaz, hogy költészetének ezek a tartalmai épp stilizáltságuk miatt meglehetősen áttételesen jelentkeznek: e líra a maga gondolati-eszmei tartalmait mint közérzetet fejezi ki. Ennek eszköze a sötét színekben játszó költői kép, mely jóllehet konkrétnak tetsző tárgyvilágot, körülírható évszakokat ír le, de csak azért, hogy érzelmileg lekottázza az én belső viharait. Valójában a belső én mágnesezi magához a külvilág képeit, s nem fordítva. Az objektív valóság ily módon maga a személyiség, amelyhez képest a külvilág a belső én jelképe, képi ekvivalense. Ez az objektum–szubjektum viszonyt fölcserélő szerkesztésmód, ha nem is változott meg alapvetően az életművet lezáró verskötetekben, átalakult. Az anyagi világ tárgyaitól eloldott vízió egyre testesebb, egyre valóságosabb, egyre kikerülhetetlenebb. S bizonyos versekben (ideértve a kötet megjelenése után publikált darabokat is) már olyan alakzat körvonalazódik, ahol a valóság határozza meg az ént. Vagyis a korábban felépített szubjektum végtelenbe oldásának lehetünk tanúi. Az elmerült sziget című életmű-koronázó verskötet négy tétele valójában az életmérleg elkészítése. Pék Pál is azon szerzők közé tartozik, akiknek a belső órája pontosan jelezte, talán csak tudat alatt, hogy közel a távozás ideje. Ehhez a tényhez a költő sajátosan viszonyult. A könyv négy tétele (Epitáfium egy rontott kertben; Legyek pokla; Dis árnyai; Mikor a fák a hegyre mentek) négy lépés a kikerülhetetlen vég felé, melyben a számvetés, a búcsú és a hagyatkozás gesztusa egyetlen szintézisbe olvad össze. A kötetnyitó Mikor visszatér jellegzetes, egyes szám harmadik személybe távolított énje idegennek tetszik. A vers-én csak fokozatosan döbben rá arra, hogy az ő valójában az én. A ráismerés és elfogadás folyamatában a portré önarcképpé válik: „sebzetten a legyalázott / fák közt mégis / mint a vad / szobák poklán átzuhanva / nem értve kié az arc / verődik ott hét nap éjjel / vékonyul a falnak / hisz a voltak roggyant hittel / sorra föltolulnak / senki bár ki ráismerne / senki képe-mása / torkában a halál lüktet / hatvan év magánya…” A vers-én emlékeiként felvillanó kudarcok centrumában a magányra ítéltség, a meg nem értés sebei parázslanak. A földi kötelékek: az angyal képében kísértő szerelem, az édesanya képei (Járom) mind szorosan hozzátartoznak az életmérleg eseményeihez. Az idő e versekben mint roncsolódás jelenik meg. Különösen érvényes ez a Nagy Gáspár emlékének ajánlott cikluscímadó versre (Epitáfium egy rontott kertben), melyben a földi célokra (ahogyan Nagy Gáspár fogalmazott: a „földi pörökre”) felülről és kívülről pillanthatunk: „…malom-hazánk szabadságot / hazudott ránk, lázakat, / s röpülésünk hitványságát / el nem fedte sáska-had, // s kifosztott arcok hétköznapi pokla se – –” Ezek után a 2007-ben, a nagytilaji temetésére utaló vers prófétikus megérzéssel zárul: „Már láthatod, / emléked hogy köntöst cserél, / s otthonom lesz otthonod.” Az előrementek s a nyomukba készülők roppant menetét szemlélve a dolgok helyi értéke megváltozik. A kérdések kérdése (mint ez a Fodor Andrást idéző Fényüres nyitásából kiolvasható), hogy mi lesz azután, ha „Oda a RÉV már, s egyre vásik / megváltó dühünk!”, „ha már belül ordasodunk”? (Sic fata tulerunt) Az én körvonalainak lazulása, az értékek elvesztésének és visszaperlésének egyszerre immanens és transzcendens kérdései a többtételes Dies ad quemben hatalmas ívet írnak le a létezést birtokba vevő születés örömétől a létből való kifosztatás drámájáig. Az elmúláshoz való viszonyulásban nemcsak az életből való kilépés (Exit) válik költői témává, a „ködbe vesző táj” titkainak faggatása, hanem legalább ennyire a személyiséget mozgósító értékek utolsó számbavétele. Aligha véletlen, hogy számos vers élén áll mottó. Illyés Gyula, Ady Endre, Nagy László, Ágh István, Bella István, Markó Béla, bizonyos bibliapasszusok, illetve Dante szavai beszédes vonatkozási mezőt jelölnek. Kicsit más a helyzet viszont a Vasy Gézának és Csoóri Sándornak ajánlott öntanúsító, önszembesítő alkotásokkal, melyek a küldetéses költőszerep drámáját értelmezik. Pék Pál a szabadság szemhatárát az igazság kimondásával tágító költőelődök nyomába szegődve egyfajta mártíromságként éli meg saját sorsát. Verseinek visszatérő témája az árvaság, a végső lemeztelenedés, a történelem által felrakott maszkok letépése, az igazsággal való szembesülés, a nemzet sorsa feletti jajdulás, mely archaikus ízű szavaival és szófordulataival visszautal a kuruc költészetre, illetve a reformkor nagy érzelmeket lobbantó toposzaira. A költői elkötelezettség persze, ha komolyan vesszük a posztmodern doktrínákat, illetlenségnek számít: „a (poszt)modern irodalmi szemlélet nem tud mit kezdeni a küldetéstudattal” (Hanti Krisztina), de mit tegyen a költő, ha minden érzékszervével kötődik hazájához, a kis népeket stigmatizáló szabadságtörekvésekhez? Akkor, ugyebár, nem lesz posztmodern költő (már amennyiben a posztmodernség csakugyan a vegytiszta semlegességet jelenti), cserébe viszont lelki-szellemi közösségbe kerül a periférikus emberi létezést meghaladó nemzettudattal, a történelmi tradíciók éltető áramával. Ettől az elkötelezettségtől ez a líra, paradox módon, egyszerre lesz egyéni és közösségi. Ezen mit sem változtat, hogy Pék Pál pontosan érzi: eszményeit egy olyan helyzetben védi, ahol ezekre (állítólag) nincs szükség, holott nagyobb szükség van rájuk, mint ezt ma bárki képzeli: „…elindulsz és hallod már, / letépve a maszkokat: / sereged se vinnyogja, hogy / benne hazák omlanak.” (Egyetlen hang háza ez) S ugyanez a felismerés egy másik hangfekvésben: „Ki-be jár a karvaly-nép a házban / s kísértve a szemhatárt / elindulok / mintha tudnám régtől / aki voltam egyszer rámkiált…” (Feltörve a hetedik pecsétet) A kötetzáró, hattételes A visszatérő a sokféle módon értelmezett búcsúszituációnak egy újabb vetületét jelenti, amelynek tételei (A ház; Télemachosz arca; Az elmerült sziget; A fiú szava; Atlantiszok moraja; Az Óceán) az elmúlás iszonyát fokozatosan szelídítik, domesztikálják, mégpedig a valóság és a mítosz (az Atlantisztól az Odüsszeia világáig) sajátos egybelátásával, átértelmezésével, hogy az eltávozott már a léten túli lét szemszögéből összegez: „S minden üres, csönd él csupán / napnyugati szél mögött; / egyetlen szó éjszakánkról, / mikor a hajnal összetört.” Itt, ezen a ponton szakad meg az életmű, amelytől azonban (teszem hozzá) éppenséggel nem idegen a paradox remény sem, hogy létezik feloldás. Ennek költői bizonyítéka, hogy Pék Pál költészetében az idő nem lineáris jellegű, hanem körkörös. Mi ez, ha nem a végtelen folytonosság ábrája?

KÖTETADATOK,
BORÍTÓ, FÜLSZÖVEG

CIMADÓ VERS és VERSEK A KÖTETBŐL

RECENZIÓ

Rapszódia a reményről

Nagykanizsa: Városi Tanács, 1976

Rapszódia a reményről

Mivé lettem a szemvágó szélben
Mindenség Szíve
sarjúág anyám …!
Ma verseimben újra elmerül a béke,
s nem rikolt itt senki boldogság után –

Én napok óta mégis
hallom, hogy a völgyben
talpunk alatt surrog a homok,
s úgy lépünk a földbe-süppedt házba,
hol vadmályva ég a padkán s csillagok,
hogy papírhajóként velem úszik a múltam,
a kenyér, a kés,
a rejtek-fűzfalomb, –
hogy félhomályban lábra kap az erdő,
s emel, röpít egy égi ár-apály,
ködöl a Bükk,
és fáim meg nem dőlnek,
de jövőm e perccel úgy cserélik át,
hogy madarukként bal vállamra ül
a torokszorító, fényes ifjúság, –
s verhetetlen lesz majd kőbemetszett álmom,
csapdák közt is lesz még visszaút,
bár külön a test és külön már a lélek,
s valami villám a kertbe le-lesújt.

De nem, nem!
Eloldva leng a rét is, –
dadogva őrölnek isten malmai,
özönlik, gyom, tövis ma hadseregnyi,
s világ virága
ördög dombjain,
hol dön-dön, hujj,
már bátyáim dobognak,
hó-sáncon tűnnek át, s egy éjjen
a tépett-szájú lagziból kilöknek,
meztéláb is, túl a szégyenen,
s tán letiporva koronás csodákat,
a végső ponton üdvözölve itt –
E lehetetlen, fölhangolt világban
szemem szemükből mindig kitekint.

Mert lepke-nyárban nyílik és csukódik
egy senkiföldjén fölfedett kapu,
s körötte lassan kitakarja arcát
Madár-királyfi, szaggatott falum,
a gyökér-nép,
a virág-palástú vándor,
a tűz-ágyon is süketek, vakok,
egy csillag-szívű, tükör-arcú ország –

A kupec-időben, hallod, jónapot!

Veled rohannék
rakétaként az űrbe,
födetlen mellel, testre test –

Örömöm nincs, se ifjúságom, átkom,
de együtt elérjük a végtelent.

Tüskés Tibor: Rapszódia a reményről

Megjelent Tüskés Tibor: Mérték és mű című tanulmánykötetében (Szépirodalmi könyvkiadó, 1980.).

Rendhagyó költői pálya és rendhagyó líra a Pék Pálé. Néhány, szórványos folyóirat-publikáció és antológia-közlés után negyvenedik életéve előtt jelent meg első önálló verseskötete. (Vagy talán ez nem is olyan rendhagyó? Ha a közelmúlt éveket nézzük, megfigyelhetjük, egymás után láttak napvilágot olyan munkák, részben fővárosi, részben vidéki kiadóknál, amelyeknek szerzői negyvenedik életévük táján vagy azon túl jelentkeztek első kötetükkel: Bencze József, Körössényi János, Lázár Tibor, Mészöly Dezső, Orsovai Emil, Pálos Rozita stb.) A félszáz vers láthatóan egy több évtizedes költői pálya s nem az utolsó évek termése: a kötet nem egy darabját – némileg más formában – már tíz-tizenöt évvel ezelőtt is olvashattuk. Pék Pál kötete tehát részben egy keveset és ritkán szóló költő jelenlétét bizonyítja, részben könyvkiadásunk aritmiáját, a publikálás krónikus ritmuszavarait jelzi.
A fényképezéstől kölcsönözve a hasonlatot: Pék Pál lírája tudatosan szűk nyílásra húzott és nagy mélységélességű költészet. A költészetben a kettő – „nyílás” és „mélység” – általában és szükség-képpen nem föltételezi egymást; nála azonban szoros kapcsolatban van. A kötet tulajdonképpen két hangot variál (vagy inkább ismétel): a reményét és a reménytelenségét. Gazdagabban a reménytelenséget, és kicsikart, megszenvedett, ritka felhangként a reményt. A költő alapállása: a végletek közt hánykolódó emberé; jellegzetes műfaja: a rapszódia. Mint a madár című, szép, két részre tagolt, tizenhat-tizenhat sorból álló, önarcképszerű versét így kezdi: Ágak rácsain vergődik át, / szakadatlan leng, csapong, – / áttetsző rajzként kőre vetve, / könyvön, kenyéren, asztalon / szaggató szelek véznaságát / idézi, tűre-szúrt vidék / taszítja...” És a vers második szakaszában mondja: „De harmadnap, tisztulva csontig, / (makacs esőkben legalább!) / elgondolom: szememben végül / hanyatt zuhan a pusztulás, / s állhatatos képekbe oldva / versemben tágasság lobog...”
A szárnyak, a magasság keresése, az emelkedés és a tágasság óhaja éppoly hiteles Pék Pálnál, mint a kín, a magány, a szenvedés kimondása. Talán nem kell megróni már a költőt azért, mert élet és sors arra indította, hogy nagyobb érzé-kenysége legyen a szenvedés, a „karmos lándzsák” okozta sebek, a veszteség, az egyedüllét érzékelésére, mint a társra találás örömének, a viszonzott emberi kapcsolatoknak, a boldogságnak a kifejezésére. S talán nem kell kételkednünk őszinteségében sem, amikor - fogcsikorgatva, a kínok s a magány burkából kitörve - néha-néha reményt kiált, a világot hívja, s felszólító módú igealakokkal bűvöli sorsát / „kiálts hát jótorkú világ”, „emelj csak magadhoz”, „Úgy állj meg hát lóról szállva” – hogy három különböző verséből idézzünk egy-egy sort /. Amíg gátlások fékezik az emberi életet, amíg oktalan sérelmek hagynak nehezen múló nyomot, amíg veszte-ségek és vereségek gyűrűjéből kell kiküzdenie magát, addig a szorongást kimondó költészet élni segít. A kötet elé illesztett Guillevic-mottóval is ezt hangsúlyozza Pék: „Az aki egyedül megy / viszi magával a többieket”. A költő magára veszi a világ szenvedését, s a költő maga „kis”, magán-szenvedését kivetíti a világra. „Már egyidős a szenvedéssel / dörgő hiányunk: világ” – e két sorral zárja egyik több részes költeményét Pék. S egy antológiában olvasható, mindössze négy mondatból álló önéletrajzában a leghosszabb mondat így szól: „Apám tízéves koromban elvesztettem, s ez a hiány mindvégig elkísért.”
Pék Pál lírájának formavilága, eszközrendszere, motívumkincse épp olyan zárt és szűkre fogott, mint gondolati-érzelmi tartalma. Költészetének alapelemei: a kert és a madár képe, az apa emléke, a vers, a dal, a költészet, a szólás szüksége. Pék Pálnak jóformán nincs verse, amelybe valamiképpen ne szövődne be a kert-motívum. Nem egy meghatározott kertről, nem egy természeti élményről van szó, nem a leírás szintjén van jelen a kert verseiben. Ez a kert a „mesék kertje”, „gyermekkorom kertje” „varázslások kertje”, „az utolsó szilárd pont a tájon”, „zöld sáncai” vannak, s ha „tőrt emelnek ágak, / szél rontja a KERTET” - így, végig nagybetűvel írva. Fák, madarak, énekszó népesíti be; oltalomra, védelemre szorul; állandó veszedelem kísérti. Pék Pál a kertet minden emberi érték és szépség jelképévé emeli költészetében, s szinte monoton következetes-séggel szólongatja és szövi a szót versei szövetébe. A kert-motívum mellett Pék verseinek másik sajátos eleme az apa emléke. A gyermek-korban átélt veszteség, apja korai halála az értelmetlen tragédia terhét hagyta a költőre. Apja emléke - pontosabban a hiány érzése - több versének ihletője: „aj apácskám aj / sötét-szirmú rózsa / messzi földek régen / mélybe-hullt lakója” - írja például a Sirató-ban. E költészet harmadik visszatérő eleme a szólás fontosságának tudata. Pék Pál varázserőt tulajdonít a szónak, az embert felszabadító, béklyóiból kimentő hatást. Az „ének szárnya” emel, ez tanít meg szállni, s ez tart meg élni - mondja. Ezt a költészetnek tulajdonított varázserőt néha talán túlzottnak érezzük, s a vállalt „szerep” is alkalmankint a teljesítmény fölé emeli a költőt, de a jelenség magyarázatát adja az a mélység, ahonnét a szólás szükségéig – szinte minden versben külön-külön – felküzdi magát a költő.
Ha Pék Pál kötetét a mai magyar líra csillagzat-állása alatt el akarjuk helyezni, óhatatlanul Pilinszjy János neve jut eszünkbe. Itt-ott a fölismerhető lírai tónus, a rokon hangzás okán, máskor a szorongást, a fájdalmat, a panaszt a dal-formába pántoló zenei egybecsengés alatt. Föltehető, ezt a költő maga is tudja, érzékeli, s Pék Pál a változás, a megújulás útját ezért részben a több tételes lírai kompozíció, részben a dal-forma feloldása, a szabad vers irányában keresi. Ereje, tehetsége még a tömörítésben a nagyobb, a jobban érzékelhető. A kötet egészét a tudatos megformáltság, a gondos verskultúra és az igényes kifejezés jellemzi. Külön is szívesen írjuk le néhány, a továbblépés irányát jelző szép vers címét: Ikon, Túl a fákon, körbeért világ, A világ csöndje s a kötetnek is címet adó – már címében is kifejező – versét: Rapszódia a reményről.

Nyár füstje

Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984

Európa útjai

Csorba Győzőnek

Utak, ti földön elcsavargók,
Európa útjai –
Madár-írástok évek boltján
kinek tud ártani?
Hozzátok-e az éjszakából
a hontalan fiút,
ha roncs mezőin – lakhatatlan! –
dobogva körbe fut?

És akartok-e föllobogni...?
Mentsétek át haza,
ha minden ország félig-értett
álarcok tavasza,
ha könnyű szívvel nem bűvölik
lezüllött rajzait –
Európa, poklok túszát meddig
sodorják útjaid?

Hisz tükör-arca elmerült már!
Nyár füstje, szemfedő,
himbált a fákon kusza ábrát,
s egykedvű, lágy eső
katedrálisát köddé nyűtte –
De lázas homlokán
stigmáit ott az ég kirakta,
és bolydult Notre-Dame, –

minden szavát hajótörötté
alázva magasult,
hogy határa, a visszahívó,
reggelre kilazult. –
Csak állt a szél-fútt Luxembourg-ban, –
a gyötrött ég alatt;
és hallotta a Saint Michel-ről
az ércek bonganak:

Kallósd hadar Szentgyörgyvölgynek,
s kövekbe költözik
pajták nesze, s a bodza illat
a kertbe leszökik,
s vigiliáin féreg dőzsöl
és kezek mindenütt – –
Kibontott csöndjük tusák napja,
a szembe visszasüt,

s vakítja egyre héthatárról,
kitárva kapuját –
Utak, ti folyton elcsavargók,
suhogtok folytatást?
Tudjátok-e: a „rendületlen”
kapkodva vetkezik,
s a balták népe – kaparj kurta! –
egy hazát kifakít...?

Mennyi lucsok! Milyen kelepcék!
Európa, útjaid
tévedt idő ma föl nem szántja –
Magunkból kitaszít,
mert Valance lombja, s dűnéken túl
a tenger elmarad – –
De szívünk alatt földet rendít –
a szárnyas testű mag.

/1979/

Mint a madár

Ágak rácsain vergődik át,
szakadatlan leng, csapong, --
áttetsző rajzként kőre vetve,
könyvön, kenyéren, asztalon
szaggató szelek véznaságát
idézi, tűre-szúrt vidék
taszítja, mintha tiszta ösztön
védené így a lényegét, --
örökké a másik véglet,
a felkönyöklő, karcsú nyár,
röptében a lerontatlan
béke szabályos csöndje száll,
lebegő háló rejti néha,
vetkőző tájon néma pont --
Szabdalt hittel, hozzáképest,
szárnyszegetten bukdosom.

S harmadnap, tisztulva csontig,
(makacs esőkben legalább!)
elgondolom: szememben végül
hanyatt zuhan a pusztulás,
s állhatatos képekbe oldva
versemben tágasság lobog,
mögöttem szárnyak karcsú íve
suhog, emel és háborog, --
sehol a kín féllábú árnya,
sehol a magány foglyai, --
szűkmarkú öröm kútjaiba
tudnám az eget hordani,
és akárhova eltalálnék
a fénybe döntve arcomat,
mint a madár, túlélve szinte
halálomat ---

/1965/

Lackó András: Nyár füstje. Pék Pál verseskötetéről

Megjelent a Zalai Hírlap 1983. március 9-i számában.

Pék Pál közel tizenöt éves lírikusi pályája után jutott el 1976-ban az önálló kötethez. Ne foglalkozzunk most könyvkiadásunk fáziskésésével, inkább jegyezzük meg a tényt, Pék verseit Rapszódia a regényről címmel Nagykanizsa városi tanácsa adta ki. ízléses kivitelben. Abban, hogy negyvenedik évéhez közeledve gyűjtötte egybe verseit, egy elengedhetetlen érdeklődési folyamat tetőződését látom. Talán mondanom sem kellene, hogy szigorú rostálással adta közre verseit. Két kötetnyi anyagból válogatta össze a Rapszódia a reményrőlt. Meg kellett járnia az utat a közvetlen élményeket visszaadó magánjellegű lírától addig a fokozatig, ahol már pontos találatokkal ki tudott fejezni dolgokat is, amelyek mások, az olvasók számára is érdekesek, fontosat mondanak. Érvényes ez a most megjelent Nyár füstjére is.
Egy-egy vers mindig kulcsszavakra épül, amelyek köré a költőnek meg kellett találnia a még megfelelőeket, hogy azok kiemeljék a fontosak jelentőségét, magyarázzák tartalmukat, vagy elvontságukat kössék a valósághoz. Pék új kötetében ekként érlelt jelképrendszert talál az olvasó. Lényegesebb elemei: a kert, a madár, a szárnyalás, a szó és a morál fontossága. Ezek a motívumok nem a leírás szintjén jelennek meg nála, hiszen többek között „mesék kertjéről”, „rontott kert”-ről van szó (Sziget, Kertemben hosszú-árnyú fák). Ha itt megemlítjük azt, hogy a költő bérházban lakik, mindjárt megvilágosodik, miért érzi elengedhetetlennek életéből a kertet. Akkor ez – kérdezhetjük joggal – az elvágyódás szimbóluma? Az is, hiszen a kert egyfajta burjánzás, ősi életerő, zöld hatalom, ami a megújulás szinonimája, de tartalmazza a bezártságot is. „Feloldatlan zárak védenek: / a szabad és a nem-szabad” – írja a Körbeért világban.
Vidéken élő ember gyakran követi szemével a madár röptének kecses ívét, amiben mintegy felhívást lát és sokszor gondol a repülni vágyásra. Hozzátéve még, hogy vidékről mindig nehezebbnek érzett az érvényesülés, mint az irodalmi központokban. Pék Pál számára a repülés, a szárnyalás mindenképpen megfelelő szinonima, amint Mint a madár című versében le is írja: „Indul-e út kék-ezüst jövőnk- be, / ha életünk a szélben mozdulatlanul áll?”
A Nyár füstje egyes darabjaiban erőteljes természetközelség érződik. Ez felnőttkori élményekből szerveződött lírai motívummá. Pék gyakori néprajzi gyűjtőútjain figyelte meg a természet átváltozásait, főként dinamizmusa ragadta meg. Verseiben – legyen szó nyárutóról, vagy téli favágásról, tavaszi holdtöltéről – mindig visszaadja a tájban, a flórban és a faunában észlelhető emberközpontúság jegyeit. Az évszakok változását nyomon kísérve a változás, a változtatás reményét fogalmazza meg.
Pék szóhasználata pontos, fogalmazására a szűkszavúság jellemző. Nem véletlen, hogy versei olvastán egyik kritikusa – a rokon hangzás okán – Pilinszky Jánost említette példaadóként. Amit kiegészíthetünk azzal, hogy a rapszódia ritka műfaja – ha csak távolról is – Simon István hatását mutatja. Simon rapszódiához hasonlatos fegyelmezettség érződik versein. Persze Pilinszky nyoma egyértelműbb. Az ő mondandójának tömörsége, szuggesztivitása, tartalma valamiképpen beépült Pék lírai világába. Kertemben hosszú-árnyú fák ajánlása viszont Eugéne Guillevicnek szól, tőle vett idézettel: „Az aki egyedül megy / viszi magával a többieket.” Ez mindenképpen utal Guillevic kötetének forgatására. Olyan francia költőről van szó, aki azáltal vált híressé, hogy hagyományos műfajokat használt fel új gondolatok kifejezésére. Vajon ezért vonzódik hozzá Pék Pál? Nem. Formája nem hatott rá, sokkal inkább gondolatisága, amelyben a múlt és a jövő egybekapcsolása, együttes látása a középponti mag. Ennek megfelelően mondja Pék: „szembesítem múltamat magammal”.
A költemények szaggatottsága, itt-ott félbetörtsége is dokumentumérték: tükrözi a jóra vágyó vidéki értelmiségi belső konfliktusait, beteljesülni nem tudó szerelmét, gyakorta viszonzatlan kapcsolatkeresését. Meg kísérletező kedvét is, ahogyan keresi a legjobban megfelelő formát. Egyik versében a levél hangnemét próbálja, máshol a gondolat visszaadásának lehetőségeit.
A sokfelé tekintés, a csalódottság és a remény hullámzása teszi érdekessé Pék Pál kötetét.
A Nyár füstje verseiben vannak zökkenők, megszakítottságok, de ezek a küzdelem fázisait mutatják, amelyet a költő magasra tűzött művészi céljáért folytat.

Holtág

Budapest: Széphalom Könyvműhely, 1990

Holtág

Csönddel a táj, teli nyárral!

Minek félek balta-fényt,
visszahangzó lánccsörrenést,
csontváz-édent, üres éjt?

Mért beszél még így a sebszáj:

„Holtágban a pillanat,
s bent forog, mi ködbe rontja
fölsugárzó Napodat – –

Tűnt ligetben szárnyra keltek
lapulnak most csupaszon,
s mögöttük is sündörög már
szelíd téboly, farkasnyom,
s elároklik mind a mező!

Kertjük alatt fut a Nyár – –
S hang, egy szó, egy nyüszítés se,
HARMADNAP, mi lekaszál!”

Az idő metszetei

Budapest: Széphalom Könyvműhely, 1994

Szél ugat

Visszahőkől az út az úttól --
Volna pedig tiszta nyom!
S bevert szájjal fut a béke
próteusi hantokon.

Tudom én, hogy hajó alszik
künn a fákban, s szív, az ész
együtt sajog, ha a férfi
útkereszten visszanéz --

Tudom, hogy a zsibbadt réten
szél ugat, és nincs tovább,
hogy a világ tenyerében
zülött szét az ifjúság,

hogy a jövő hazugság, a
dolgok mögött ott a köd,
s tébolyog, ki forradalma
erdejébe visszajött --

Tízezer nap fakó arcát
szólongatva sincs szava --
Háza áll, de nem tudja még,
hova lett a tág haza.

Havak tánca

Budapest: Széphalom Könyvműhely, 1997

Havak tánca

„az én időm a te időd”
(Somlyó György)

ott még a part
s te buckáira bukva
foroghatsz
ha minden képzetet
bejártál mint egyirányú utcát
és visszaútban mondod
életed

s meghasad a megtérések csöndje
tavaszaid benső csarnoka
tér ahonnan magad elé
s tisztán
el nem érhetsz többé már soha

apád fut ott
két vödör kezében
rémülete beléd költözött
s mosolyából fordul ki az árnyék
hűlt helyén a
fölmagzott közöny

és zuhansz majd
mint varjak közt a télbe
néma ágad végül lezuhan
mint ítéletből zuhant ki a szó itt
s hazád üdve
világ undora

onnan jutsz e délutánba újra
s diófán ülve
szállsz lobogsz
bár alkony lenn
a Csányi út s a léptek
ritmusán az elfúló torok

tőle szöktél
s kertjeid csupálva
tudja jól a sündörgők hada
érintésre zárul be a minden
s álommá a földre írt haza

s kezek akkor
kezek jelbeszéde
a földi mocskon túlhabzó varázs
arc ami a múltakból kibukva
a lehetőben oldja fel magát

mert jön csak jön
a befalazott holtak
csapdái közt egy virágos mezőn
s ragyog tőle boldogságod árnyán
csontok közt
a nemhaló idő

hisz leástál a televénybe rontott
ünnepért a végső percekig
bár nem tudod
hogy havak táncát ropva
a föltámasztott mire születik

A Bárány kiűzése

Budapest: Széphalom Könyvműhely, 1999

A Bárány kiüzetése

Czigány Györgynek

visszahalva az időbe
künn a csillagvártán
elfordul az isten tőled
s falkája is
árván
kuporogsz ma kiokádva
kölykeidet sorra
ha csak egy is rádismerne
egy is megszólítna
születhetnél anyád ölén
újra s odaátról
nem tudva hogy bal latorrá
ölel majd a jászol
hogy hold-ezüst az arcodon
s hogy arcod sincs
de látszik
múlásod se emel föl a
boldog látomásig
ha rögeszméd hogy holnapra
a mindenség is zárva
s reményed a sebbe-vertek
végső moccanása
ha dereng csak a maszkokon
mint ordas idők foglya
lobogóid foszlott selyme
a vadmeggy forradalma

Arccal a semminek

Pécs: Pro Pannonia, 2001

Arccal a semminek

„már minden ábrázat elvonult"
(Határ Győző)

ott él aki benne kitért
ahogy jajba fordult át
ahogy hívta benn az igék
sárba rontott csapatát

éjen át a jelek jelét
hitesét hogy legtovább
hazudja a jövő kegyét
eszelős a változást

poklot szinte mint a mesét
mégis azt ki önmagát
tudta élte isten nevét

teret ahol ki-be járt
sejtjeiben mint a veszélyt
alázottak tört hadát

s tovább él a kő a szájon
volna pedig tiszta jel
túl a hiten áruláson
út is lenne földközel

s nem a hold az üres árkon
törvény ahogy múlik el
nem a nép a golgotákon

kutyaól a végtelen

s hiába a fű a tájon
az a test még ott hever
legyen ki a virrasztáson
három nemmel fölfelel

legyen ki a lakomákon
harmadnapra némul el

kit a földnek bemutattak
elengedte már a szó
kit az idők megtagadtak
más időben látható

maga falja magát s hallgat
visszarúg majd rá a ló
„az a szekér uram maszlag
mennyed tüze is fakó”

s kert habzik mert így ugatnak
csahos szájak a való
mint az árnyék dől a hantnak

s ez a kép is mire jó

jelbeszéd egy boldog partnak
emléktelen tört hajó

Szodoma

Pécs: Pro Pannonia, 2004

A végső percben

„Dulcia linquimus arva”
(Vergilius, Eclog.1,3)

Menj el, fiam, menj el,
szólítsd meg hazádat,
földbe-némult testét
apádnak, anyádnak,
s kérdezd meg ott tőlük,
mivé lett az ország,
szodomai mocskuk
hogyha ide hordták
azok, akik üdvünk
hazugságba vesztik,
s édenünket mégis
újra elrekesztik.

Menj el, fiam, menj el,
s feledd, hogy az álom
elenged, ha botlasz
hamis vigaszágon,
esők fátylán túlra
fuss, ahol még látod
önmagától menekülni
csonka ifjúságod,
ahogy várja már a révész,
ahogy indul, mintha nyárba,
születése előtt tán egy
boldogabb hazába.

Németh István Péter: Az elmaradt megváltás stigmája

Megjelent: Pannon Tükör - 9. évf. 5. sz. (2004. szeptember-október)

Baljós, bibliai helynév Pék Pál új verses köny-vének a címe. Egyet jelent az emberi elbukással, a tartósan bűnben élő megátalkodottsággal, a metafizikai kilátástalansággal, s a hozzá fűződő történetben még csak nem is az egyedüli példány, az egyén, ám egy egész városnyi népesség szégyenül meg s válik hírhedtté. A férfiak prostituálódtak ugyanis Szodomában, ott, ahol éppen templomi szolgálatot kellett volna végezniük. Lefesteni is nehéz őket, nemhogy közöttük élni. Nem lehet valami fölemelő érzés a feslettség, az immoralitás ilyetén meglesése. E szodomai állapotok, ha felnőttek, vagy ha kisiskolás gyermekek képzelik maguk elé, a felkavaró élmények tán sátánian izgatókká is válhatnak. Érdekessé. Szigorú erkölcsi normák által, no meg a természet rendjétől vezérelve sokan így lehettek ezzel, a montenegrói származású író, Danilo Kiš is, az utóbbi szintén „a legszörnyűbb kínokat élte át Sodoma kapujában”, mikor a zalaegerszegi polgári iskolában a Kis iskolai biblia egyik példánya fölé hajolt. Szodomai korszakokat hol háborús brutalitással, hol perverz békeidőkkel szállított is a történelem futószalagja. Ismerősen fogadták az emberiség nemzedékei.
...
Laczkó András figyelt föl arra, hogy mennyire szigorúan szerkeszti Pék Pál a köteteit. Elég csak első kötetében végignéznem az évszakokból összeálló időkört, s tavasztól a nyáron-őszön át a télig, ha a rapszódiák hangjánis, de mégis a reményről szól a kompozíció. Ehhez képest
– közel harminc esztendő után
- a legújabb gyűjteményében valósággal kizökkent az idő.
Ahogy a bűnös Szodoma az igazak lakta városok ellentéte, úgy Pék Pál időmegjelöléseit is a metafizikai rossz jelenléte szorongatja sötéten. Az októbernek árnya van a hamis ünneplőktől, hogyan is lehetne itt valamiféle bearanyozott pannon vénasszonyok nyara, ha „hazudik az út az útról”, amikor az ősz igazi jelzője az, hogy „kannibál”. Margó című költeményébe is csak ez férhet:

hazug az ősz a
csóvás hit mi átlobban
üres koponyán.

Ezek a sorok, s az ezekből összeálló strófák nem hagyják elandalodni a romantikus szürethangulatra váró olvasót e tájon, figyelmeztetik, hogy továbbra is „Szétzüllesztett ünnepeink / hazug lakomáján” lehet csak jelen, miképpen azt Pék Pál egyik korábbi
kötetében, A Bárány kiűzésében, már megírta.

...
„a sugarak / fénytelen / az ágbogakká züllő kertre sújtanak- - „ (Szép nyári est)
...
A nyári estet szépnek ugyan kicsodák láthatják? Csak „mi szodomai boldogok”, írja Pék Pál keserűen, s a szeme mögött az anyai ház is – láttuk - „hóba züllik, sárba”. Éden-hiányt panaszol föl e költészet, hisz a szülői ház (anyaiatyai) is a visszakapható paradicsomot, elnyerhető üdvöt jelenthetné az utána vágyakozónak. A megváltásról bizonyosságot kapni még a költői terepen is igen nehéz, amikor megtapasztaltatott, hogy sem a bibliai, sem a közelebbi, történelmi tájakon még csak nem volt és ma sincs. Hogy mégis létezik, vagy van róla sejtés egyáltalán, azt Pék Pál költészete súgja számomra, akinél ez a fajta „hányatott remény” éppen a hamletien klasszikus dilemmában rejti el magát. Hogy kik ama szodomai boldogok? A többes szám első személyét jelző névmás alakja is elárulja, hogy a költő nemzedékéről van szó. Akik Lehota János szavaival élve nem halálos sebet kaptak 1956-ban, de olyan stigmát, nem gyógyulót, amit holtukig viselniük kell.
...
Pék Pál Szodomájában keresztbe-kasul sétálhat (okkal mélabúsan) romolhatatlan szépségek, kikezdhetetlen értékek közelében az olvasó, míg az árnyak pillanatra sem engedik feledni azt a Nagy Gáspári intelmet, hogy csodáival és persze bűneivel még csak „el sem múlt a múlt”. Pék Pál új, Szodoma című verseskötetében így nem a frusztrált nemiség, hanem az egyéni létezésében és a történelmében is egyaránt veszendő ember ontológiája kapott főszerepet.
...
Van Bálint Tibornak egy regénye, ami abban különbözik a nagy negatív utópiáktól (1984, Szép új világ, 451 fok Farenheit stb.), hogy a prózaszöveg végén a pszichiátriára szállítandó főhős a Sodomát megtámadó önkéntes rózsa-hadsereggel álmodik (Önkéntes rózsák Sodomában. Bukarest, 1967). Pék Pál reménye is hasonlóan mindig a titkos értelmű szépségeket járja körül (kert, kígyó, bárány, farkas, völgy, hegy, köd, csönd, malom, idol, Golgota stb.). Ám van néki ezeknél jóval konkrétabb (Ady-dacos) mégismorálja is! Kritikusai közül Bakonyi István figyelt föl arra, hogy Pék a kegyelemtől való elesettsége ellenére mennyire a helytálló moralitás költője maradt. Nézzük csak, hogyan perli vissza a kötet egyik legszebb versében jogát - a hazaszeretetre:

Feszítsd karod,
s magad fölé emel talán a pillanat,
s lázít majd a másokért-tört
bozót, a félszeg áldozat,
s vacogva
- ha így leszel több –
vállalod újra a hazát,
földi dolgok józanító,
szemhatárnyi magasát.

(Szemhatár)

Mondják, a történelemnek vége. Nem hiszem. Túl közel van még egy dátum, ami a mi vérünkkel Európát legalább megpirongatta: 1956. Albert Camus-re oly hatással volt, hogy nem lett belőle, mint megannyi kortársából, cinikus egzisztencialista. Ottlik szerint megcáfolta akkor az országunk Orwell-t. Minden nagy szó nélkül; hogy nincs vége a történelemnek, s hogy nem beszélhetünk ma az irodalom haláláról sem, azt többek között ama pesti srácoknak, vagy az éppen akkoriban Zalából indult diákoknak, készülődő költőknek, köztük a gimnazista Pék Pálnak is köszönhető.

Szélcsönd és újra szél

Pécs: Pro Pannonia, 2006

Szélcsönd és újra szél

„... kelhet-e ma a tegnapi nap?"
(Orbán Ottó)

Atlantisz is merülőben./ Ami holnap
földre dönt,/ vacogtat,/ hogy bennünk
ébred:/ szabadságunk megszökött.
Arcunkat füst,/ eső mossa – –
Csak a szélcsönd omlik ránk,/ de
kölyökkorunk lázbeszéde / lobog még
a ködön át.
Mintha a nagy Mutatványból /
suhogna ki az a szél,/ ami egykor
sáncainkon / áttaszított,/ s máig él – –
Mintha mégis ütköznénk / a
mocsokkal,/ hisz nem feled,/ ringatja
egy behomályló / ősz tava a testünket,
mindazt, mi lesz,/ ami tisztább;/
utat talán / új eget,/ atlantiszi
örök-voltunk / magunkhoz ha
elvezet.

Baán Tibor: Honnan? Hová?
(Pék Pál: Szélcsönd és újra szél)

A hatvanas éveit taposó költő kilencedik verskötete, a Szélcsönd és újra szél, jól lehet egy új költői évszakot jelöl, ám számos korábbi verssel és egy egész verscsokorral visszautal a korábbi kötetek, kiemelten a Szodoma (Pannónia Könyvek, 2004) lélek viharaira. Ebben a kontextusban, épp az új verseknek köszönhetően, a vihar és a vihar utáni tisztaság, a mozgás és a nyugalom, a szél és a szélcsend egy más magyarázataként jelenik meg. Az utolsó szó a csöndé, az élet tájait újszerű fénytörésben mutató kristályfényű derengésé, melyet a felül- és kívül állás metafizikai feszültsége jellemez. Ennek költői kifejezése első pillantásra (mint erre Fodor András utalt az induló költőről szólva) rokonít ha tó Pilinszky extatikus hangjával, ám az is igaz, hogy Pék Pál versei, épp stilizáltságuk miatt, alapvetően különböznek. Érvényes ez a meg állapítás az immár köteteken át húzódó Ven-ji-versek egyik darabjára, A megnyíló időre, mely a korábbi utalást a keleti filozófiára, élet szemléletre, némiképp váratlan fordulattal összeköti (ily módon valóban ki tágítja az időt) Szodoma pusztulásának ószövetségi példázatával. A téma fel bukkanása a szerep versben meg lepő, ám ezt a verset nem Ven-ji ír ja, nem az ő vallomása, ha nem a költőé, aki hősét, erre pedig joga van, a maga fogalmaival, mítoszaival jellemzi. Így: Ha nem ér ted is, só bálvánnyá dermedsz, ki forgatva hiszen nincs tovább, s visszahőköl majd az Úr is, látva a benned rom ló konok messiást.
A bibliai utalás az említetteken túl azért is fontos, mert hidat képez a korábbi és az újabb versek kor- és civilizáció kritikája közt. A Szo doma őskép ugyan is elég pontosan ábrázolja azt a világfolyamatot, amely meg állíthatatlanul rohan végzete felé. A romlottságba zuhant közösséget elpusztító tűzeső természetesen Isten büntetése, ám az is joggal fölvethető, hogy az ilyen közösség önmagát pusztítja el, mivel az erkölcsi alapelvek fölszámolása, a norma szegések pusztító anarchiája van olyan lét roncsoló, élet pusztító erő, mint bár milyen isteni büntetésként értelmezett természeti katasztrófa.

Pék Pál e versével is szemléltethetően a megmaradás esélyeit, a közösségi-nemzeti és az egyéni lét szép összhang ját keresi, de mivel ennek nyomait nem leli, alig ha csodálkozhatunk azon, ha önmaga emberi-költői helyzetét a negatív szférában definiálja. Hol „elfelejtett vadnak”, hol „áprilisbolondjának” érzi magát, a vers-ént, s olyan műveltség történeti szerep helyzetek re utal, mint amilyen a szám űzött Ovidiusé (Mi kor a Pontus Euxinus partján Tomiba tér), vagy részben ezekkel szembe állítva Sanchóé (Sancho hite). Tagadhatatlan, hogy a messiás és/vagy prófétaszerep ellentéte a bohócé, még szélsőségesebben az őrülté, aki képzelt édenében bolyongva létrehozza a maga egy személyes harmóniáját, pokolban a mennyet, mint a képzelet menthetetlen irrealitását (Naconxypánban nő a köd). A versekben feltérképezett tudat lehetséges szerepválaszai a létezés drámai természetére utalnak, hogy aztán innen, erről a mélypontról jusson el a költő a létezés rendjét, kauzalitását meghaladó paradoxonhoz, ahonnan szemlélve új távlat nyílik, mely ki vezet a tér idő börtönéből: „…fejszeélen bucskázott, és / lépcsőn, vödrön, falon át, / mint a rab, ki börtönébe / nyűgözve is ki-be jár, / kimondva, hogy / ég és remény, / kimondva, / hogy léptei, / mint a Bárányt, más időbe / ragadják, ha galamb rí, / s el rebbentik, / mintha tudná, / milyen táj az túlfelül, / szabadsága visszfényével / mi bűvöli az éj mögül.” A Bakonyi Istvánnak ajánlott A galamb és a vak idézett soraiban szinte képlet szerű összefoglalását találjuk annak a küzdelemnek, amely Pék Pál verseiben az immanencia síkja fölé a transzcendencia égboltját emeli. A költő számos versében utal arra, hogy az evilági gondok meg oldása oda át van; a túl világ a tragédiákon túl mutató remény birodalma, ahonnan szemlélve értelmezhetővé válik a töredékes lét. Ez a fajta tradicionális világkép szükségképp túl mutat a cinizmus és az irónia rejtett, ám ettől még nagyon is valóságos nihiljén, ahol a dolgok, emberek elvesztik erkölcsi súlyukat, jelentőségüket. Mind ezek után az se lehet közömbös, hogy ez a drámai szélsőségeket ütköztető líra – mint a boldogságért, lét teljességért folytatott, némiképp romantikus, a stilizáltság miatt elvontnak, eszmeinek tetsző küzdelem – egy meglehetősen zárt líratípusban valósul meg. A zártság abból következik, hogy a költő életének valóságos eseményei e lírába csak erős szűrőkön keresztül jut hatnak be. Más a helyzet viszont a személyiséget övező táj és tárgy világgal, hiszen ezek majd min den versben, felbukkannak. Pék Pál költői képei erősen fogalmiak, a fogalmak képszerű tulajdonságokkal rendelkeznek, ami azon ban nem zárja ki a szenvedélyességet. Mind ezt a zenei motívum ként kezelt kép variációk közvetítik. Hogy mire gondolok pontosan, arra álljon itt né hány példa. A Csak a fűben, mely történelmi számvetés ként, helyzet értelmezés ként értelmezhető, a következő képek fejezik ki a lírai én illúzióvesztését: „Szél méne se zúdul rád és / űrbe leng az ablak – / Ezer éve hallod, hogy a / vadak mit ugatnak. // Tartod is a roggyant törvényt, / s kiöklendi hányszor / meg váltód, hogy jövendőtök / csupa hamis álom.” Ugyan ennek a témának modulációja a Pernyeszag ban: „Örökségünk csata mező, / csillagtalan ország – / Szégyene a szégyenemmel / el nem fedi arcát. // Mindenütt a hazug föld! S én / ligeteit járom? / Szavam sincs, mi átnyilalljon / poklos ugatáson?” A kiszakadó képek szabad örvényléssel kapcsolódnak a tárgy hoz, valójában a vers-én hangulatát, lét állapotát fejezik ki. Végsősoron a hiányt, a fenyegetettséget, a történelmi fátum keserveit. A kép elemek gazdag variálhatóságát az teszi lehetővé, hogy nem az objektív valóságot közvetítik, ha nem a lé lekben rajzó asszociációkat, melyek szükségképp egyéniek, s ily módon konstruáltak, ám még sem annyira, hogy valami féle jel képiséget ne hordoznának. Példának okáért a vadak ugatása mint a lét roncsolás képzete jelenik meg. A szimbólumok felé mozgatott képek, történések értelmezésére a versben használt fogalmi apparátus szolgál. Az örökség, a tör vény, a rend, a megváltó, a megváltás, máskor a pokol, a poklos ugatás végsősoron egy kétpólusú világegyetemet modellez. A kötet négy ciklusa (Fonák tavasz, Naconxypánban nő a köd, Mi tükreibe lép, A levetkezettek ) a lélek különböző megvilágosodási ábráinak felel meg, amely a földi kötelékek csomóinak lazulásán keresztül vezet a végső megtapasztaláshoz. Az én fokról fokra leveti magáról létezése terheit, burkait. Eközben fogalom rendszere ön magáról, a világról, a hazáról, a meg váltásról (s e téma vonulatok e lírában összekapcsolódnak) fokozatosan át alakul. Ez az átalakulás, mint „csontig vetkezés” (A levetkezettek) a földi remények meddő voltára, az idő malom működésére, a kiüresedés, a létvesztés tragédiájára utal, mint ez ki tűnik a Három című vers tételeiből, melynek középső szakasza pontos képet ad a lírai én küzdelmeiről: Hit a hittel feszült szembe, s üressé lett minden arc – Vizek medrén pusztaország. Kő a kövön nem maradt. Tagadhatatlan, hogy e bibliai képzeteket keltő apokalipszis földi eszközök kel szinte megválthatatlannak tetszik. Pék Pál azonban számos versében érkezik el a reménytelenség és a csakazértis reménykedés cselekvő indulatához. Ám az is igaz, hogy egyre nehezebb a felállás. A reménység sugár kévéje csak felülről érkezhet, mint ez e sajátos golgotai út zárásából kitűnik: Hó csak hó. Egy másvilági szólítás, mi ködbe ront – Fordulj szembe majd a szörnnyel, s kiáltsd, Uram, itt vagyok!
Pék Pál újabb verseinek jelképes történései ezúttal is a lét kaland egybe látására törnek. A prófétikus gesztusban a jelen és a múlt képei, mint egymást magyarázó analógiák végsősoron az idő végtelen körmozgására utalnak, melyben az itt és ott, a fent és lent, a fény és a sötétség, az élet és a halál egy másból következő, egymásba alakuló rejtvénye mögött a rendíthetetlen állandóság örökkévaló törvénye uralkodik. Ha ez így van, akkor a személyes halál képzete nem végleges befejezés, ha nem újrakezdés. Ezt a gondolatot exponálja a kötet záró, a költő öccsének ajánlott Végül a mag, mely a hagyatkozás gesztusával zárul: végül a mag újra kezdi szomjaddal ha megtelik kútjaidra dőlve látod eged sötét vermeit

Az elmerült sziget

Pécs: Pro Pannonia, 2008

A visszatérő

„Ámde ha úgy tetszik, várj itt..”
(Homérosz: Himnuszok, II. 160)

I. A ház

az udvar előbb
a lombsörény
és tavaszok a poklon át
éj-lepelbe fülledt reggel
mímelve a pirkadást
és vakablak
és koldus ég
rigók szava
hallgat
túl a pagony és a mező
minden sárba rothadt
pőre kő
a kóbor szél
szem tükrébe forrva
ház ahova hitesünk is
szava mocskát hordta
part ahol a jog és törvény
szakadékba kushadt
s álarcosan nemzetek még
mezítelen futnak
s mint a kopó uszul rájuk
néma vád hogy nincs tovább
s világtalan világukban
kihamvad a mécsvilág
s minden mi volt ketté hasad
sorsuk kelyhe csonka
kong
veszett harang szél öklében
mióta is hallgatom
s boldogokra mióta is
készülök így
holnap
létük már a sorsomat is
árnyaira bontja
s Pénelopé vásznán többé
nem tárul föl az a völgy
fák fölött hol hajók úsznak
s dallal ébred föl a föld

II. Télemachosz arca

Mikor a fák a hegyre mentek, s a
madár háromszor kiáltott, nappala
lett olyanná, mint éje, és nem tudta,
hogy hova érkezett, hogy a borszínű
tengert miért űzi künn a szél, s hogy
átsuhog az Acheron moraja, s a leg-
mélyebb bugyorban, ki egykor érte élt,
néma árnyként tárja ki kezét, bár
rózsaujjú hajnal érinti az útját, s a
föveny fölötti szürke dombokat, és
suhogva száll a barackvirág kelyhe, s
kert bolydul, mert könnyűléptű béke
kíséri hozzá Kytéra szüzeit, csak
visszafordul asszonyához, látva, hogy
fölsugárzik rá még Télemachosz arca,
hisz ő az, kihez mindig visszatér, ha
a föld lesz felül, s nem a hazug ég.

III. Az elmerült sziget

Fű tolong még, s iszonyodva
rontott kertek alján
nyög a szél a szétrohadó
malmok vitorláján.

Légszomj veri oda mégis.
S kitépve az ősi fák – –
Aki benne esteledik,
föl az égbe mit kiált?

Hisz a titok leplezetlen!
Bekeríti hullaszag – –
Kytéra is hazugság, és
hazugság a tiszta had.

Pedig egykor ezt a partot
álmodta, egy éjszakát,
mikor a víz fátylain túl
megláthatja Ithakát.

S tudja már, a jelenléte
emészti, egy seb a száj – –
Boldogsága puszta földön
árnyék csak a volt hazán.

IV. A fiú szava

„Másnak látszol most, idegen”
(Homérosz: Od. XVI. 181.)

Az utak végül homokba fogynak,
a magasság is ködbe von – –
Fövenybe ütve lomb se bókol
itt a vándorbotokon.

Kifutva már árnyaidból
tudom, hogy én te vagyok – –
S föld sehol, a hajó, ahol
kettőnknek álmát álmodod.

A parton sincs ma senki, senki.
Vetkezhetsz, ami megmaradt,
veszetteké lett birodalmad. P
atkányok lakják házadat.

És gyöngyszín pára hűl a tájra,
és szigetedet befedi;
Rügyek konok népét, ahogy
falják az idő férgei

a gyökeret, ha hitét bontja
— nászágyad volt — az a fa,
mit eltépett az éjszakából
reményed boldog vihara.

V. Atlantiszok moraja

Szorítsátok fák, ti kövek!
Tiszta arccal bukjon át
szigetéről más világba
menekítve önmagát.

Ég falánál várjon üttön,
hogyha mégis megszökött,
kit egy álom vacogtatott
álomtalan nép fölött.

S ezer éve az a tenger,
Atlantiszok moraja,
ezer éve felhörrenő
gályapadok vad dala – –

Pára-ködbe fullad hát, a
törvénye is oda már – –
Pucér testtel járhat körbe
szégyenének piacán.

S minden üres. Csönd él csupán
napnyugati szél mögött;
egyetlen szó éjszakánkról,
mikor a hajnal összetört.

VI. Az Óceán

Elindul akkor
a tört gerincű fénybe
mögötte a madár elnémul a fán
s nem lesz többé társa tudja
ha medrét is kitárva
befogadja testét
a végső Óceán

Baán Tibor: Pék Pál: Az elmerült sziget

Megjelent: Kortárs, 2009. (53. évf.) 6. sz.

Betegágyon feküdt, kórházban, mikor telefonon beszéltem vele. Utoljára, ám erre akkor nem gondoltam, hiszen viszszafogottsága, férfias fegyelme és szemérmessége valósággal elfüggönyözte előlem, s nyilván mások elől is, azt a küzdelmet, amit az elmúlással vívott. Ám az is igaz, hogy Pék Pál élete és költészete több szinten zajlott. Amiről a magánélet szintjén nem beszélt, tökéletes balladai homályban hagyva az elmúlással kapcsolatos gondolatait, arról sokat és mélyen járót mondott verseiben. Élethossziglani témaként foglalkoztatta ugyanis a „lenni vagy nem lenni” kérdése. Úgy is, hogy a félig vagy negyedig élt, lefojtott, szabadsághiányos élet tekinthető-e, s mennyiben, igazi életnek, de úgy is, hogy választ, vigaszt keresett „világbavetettségének” drámájára. Hogy ez mennyire központi kérdése volt ennek a drámai hangoltságú költészetnek, arról sokat elmond, hogy válogatott kötete Arccal a Semminek címmel jelent meg. A kötetcímmé emelt „semmi” dermesztő űrhidegének értelmezése, szakrális átlényegítése olyan témavonulat, mely fokozott erővel jelenik meg a Szélcsönd és újra szél című utolsó előtti verskötetében és az utolsóban, Az elmerült szigetben, amely az előbbi szerves folytatásának tekinthető.
E két verskötetben már lezárul a ’89 utáni magyar valóság fölötti töprengés. A költő látszólag visszavonul abba a szellemi kertbe, ahol csend és békesség honol. Csak utalások vannak a Szodomában modellezett világhelyzetre, amellyel a költő saját jelenének üzent. Nevezesen azt, hogy a magyarság (tágabban: az emberiség) válságos helyzete mögött az erkölcsi alapelvek globális fölszámolása, a normaszegések pusztító anarchiája húzódik meg. A normaszegések tömegessé válásának logikus következménye a pusztulás erőinek elszabadulása. Pék Pál bibliai köntösbe burkolt látomása kapcsolódik Nagy Gáspár, Csoóri Sándor, Bella István (és folytatható a sor) jövőféltő aggodalmaihoz. De az is igaz, hogy költészetének ezek a tartalmai épp stilizáltságuk miatt meglehetősen áttételesen jelentkeznek: e líra a maga gondolati-eszmei tartalmait mint közérzetet fejezi ki. Ennek eszköze a sötét színekben játszó költői kép, mely jóllehet konkrétnak tetsző tárgyvilágot, körülírható évszakokat ír le, de csak azért, hogy érzelmileg lekottázza az én belső viharait. Valójában a belső én mágnesezi magához a külvilág képeit, s nem fordítva. Az objektív valóság ily módon maga a személyiség, amelyhez képest a külvilág a belső én jelképe, képi ekvivalense. Ez az objektum–szubjektum viszonyt fölcserélő szerkesztésmód, ha nem is változott meg alapvetően az életművet lezáró verskötetekben, átalakult. Az anyagi világ tárgyaitól eloldott vízió egyre testesebb, egyre valóságosabb, egyre kikerülhetetlenebb. S bizonyos versekben (ideértve a kötet megjelenése után publikált darabokat is) már olyan alakzat körvonalazódik, ahol a valóság határozza meg az ént. Vagyis a korábban felépített szubjektum végtelenbe oldásának lehetünk tanúi.
Az elmerült sziget című életmű-koronázó verskötet négy tétele valójában az életmérleg elkészítése. Pék Pál is azon szerzők közé tartozik, akiknek a belső órája pontosan jelezte, talán csak tudat alatt, hogy közel a távozás ideje. Ehhez a tényhez a költő sajátosan viszonyult. A könyv négy tétele (Epitáfium egy rontott kertben; Legyek pokla; Dis árnyai; Mikor a fák a hegyre mentek) négy lépés a kikerülhetetlen vég felé, melyben a számvetés, a búcsú és a hagyatkozás gesztusa egyetlen szintézisbe olvad össze. A kötetnyitó Mikor visszatér jellegzetes, egyes szám harmadik személybe távolított énje idegennek tetszik. A vers-én csak fokozatosan döbben rá arra, hogy az ő valójában az én. A ráismerés és elfogadás folyamatában a portré önarcképpé válik: „sebzetten a legyalázott / fák közt mégis / mint a vad / szobák poklán átzuhanva / nem értve kié az arc / verődik ott hét nap éjjel / vékonyul a falnak / hisz a voltak roggyant hittel / sorra föltolulnak / senki bár ki ráismerne / senki képe-mása / torkában a halál lüktet / hatvan év magánya…” A vers-én emlékeiként felvillanó kudarcok centrumában a magányra ítéltség, a meg nem értés sebei parázslanak. A földi kötelékek: az angyal képében kísértő szerelem, az édesanya képei (Járom) mind szorosan hozzátartoznak az életmérleg eseményeihez. Az idő e versekben mint roncsolódás jelenik meg. Különösen érvényes ez a Nagy Gáspár emlékének ajánlott cikluscímadó versre (Epitáfium egy rontott kertben), melyben a földi célokra (ahogyan Nagy Gáspár fogalmazott: a „földi pörökre”) felülről és kívülről pillanthatunk: „…malom-hazánk szabadságot / hazudott ránk, lázakat, / s röpülésünk hitványságát / el nem fedte sáska-had, // s kifosztott arcok hétköznapi pokla se – –” Ezek után a 2007-ben, a nagytilaji temetésére utaló vers prófétikus megérzéssel zárul: „Már láthatod, / emléked hogy köntöst cserél, / s otthonom lesz otthonod.” Az előrementek s a nyomukba készülők roppant menetét szemlélve a dolgok helyi értéke megváltozik. A kérdések kérdése (mint ez a Fodor Andrást idéző Fényüres nyitásából kiolvasható), hogy mi lesz azután, ha „Oda a RÉV már, s egyre vásik / megváltó dühünk!”, „ha már belül ordasodunk”? (Sic fata tulerunt) Az én körvonalainak lazulása, az értékek elvesztésének és visszaperlésének egyszerre immanens és transzcendens kérdései a többtételes Dies ad quemben hatalmas ívet írnak le a létezést birtokba vevő születés örömétől a létből való kifosztatás drámájáig.
Az elmúláshoz való viszonyulásban nemcsak az életből való kilépés (Exit) válik költői témává, a „ködbe vesző táj” titkainak faggatása, hanem legalább ennyire a személyiséget mozgósító értékek utolsó számbavétele. Aligha véletlen, hogy számos vers élén áll mottó. Illyés Gyula, Ady Endre, Nagy László, Ágh István, Bella István, Markó Béla, bizonyos bibliapasszusok, illetve Dante szavai beszédes vonatkozási mezőt jelölnek. Kicsit más a helyzet viszont a Vasy Gézának és Csoóri Sándornak ajánlott öntanúsító, önszembesítő alkotásokkal, melyek a küldetéses költőszerep drámáját értelmezik. Pék Pál a szabadság szemhatárát az igazság kimondásával tágító költőelődök nyomába szegődve egyfajta mártíromságként éli meg saját sorsát. Verseinek visszatérő témája az árvaság, a végső lemeztelenedés, a történelem által felrakott maszkok letépése, az igazsággal való szembesülés, a nemzet sorsa feletti jajdulás, mely archaikus ízű szavaival és szófordulataival visszautal a kuruc költészetre, illetve a reformkor nagy érzelmeket lobbantó toposzaira. A költői elkötelezettség persze, ha komolyan vesszük a posztmodern doktrínákat, illetlenségnek számít: „a (poszt)modern irodalmi szemlélet nem tud mit kezdeni a küldetéstudattal” (Hanti Krisztina), de mit tegyen a költő, ha minden érzékszervével kötődik hazájához, a kis népeket stigmatizáló szabadságtörekvésekhez? Akkor, ugyebár, nem lesz posztmodern költő (már amennyiben a posztmodernség csakugyan a vegytiszta semlegességet jelenti), cserébe viszont lelki-szellemi közösségbe kerül a periférikus emberi létezést meghaladó nemzettudattal, a történelmi tradíciók éltető áramával. Ettől az elkötelezettségtől ez a líra, paradox módon, egyszerre lesz egyéni és közösségi. Ezen mit sem változtat, hogy Pék Pál pontosan érzi: eszményeit egy olyan helyzetben védi, ahol ezekre (állítólag) nincs szükség, holott nagyobb szükség van rájuk, mint ezt ma bárki képzeli: „…elindulsz és hallod már, / letépve a maszkokat: / sereged se vinnyogja, hogy / benne hazák omlanak.” (Egyetlen hang háza ez) S ugyanez a felismerés egy másik hangfekvésben: „Ki-be jár a karvaly-nép a házban / s kísértve a szemhatárt / elindulok / mintha tudnám régtől / aki voltam egyszer rámkiált…” (Feltörve a hetedik pecsétet)
A kötetzáró, hattételes A visszatérő a sokféle módon értelmezett búcsúszituációnak egy újabb vetületét jelenti, amelynek tételei (A ház; Télemachosz arca; Az elmerült sziget; A fiú szava; Atlantiszok moraja; Az Óceán) az elmúlás iszonyát fokozatosan szelídítik, domesztikálják, mégpedig a valóság és a mítosz (az Atlantisztól az Odüsszeia világáig) sajátos egybelátásával, átértelmezésével, hogy az eltávozott már a léten túli lét szemszögéből összegez: „S minden üres, csönd él csupán / napnyugati szél mögött; / egyetlen szó éjszakánkról, / mikor a hajnal összetört.” Itt, ezen a ponton szakad meg az életmű, amelytől azonban (teszem hozzá) éppenséggel nem idegen a paradox remény sem, hogy létezik feloldás. Ennek költői bizonyítéka, hogy Pék Pál költészetében az idő nem lineáris jellegű, hanem körkörös. Mi ez, ha nem a végtelen folytonosság ábrája?

Emlék-olvasótermek

Pék Pál önálló verseskötetei