Cseri Péter: Nagykanizsa csapongó örökségvédője

Zala megyei város igen szerencsésnek mondható. Ott lakik ugyanis Tarnóczky Attila
Az volt a szerencse, hogy a barokk oltár ripityára tört. Mármint amikor kidobták a nagykanizsai látóhegyi kápolnából. Az arra járók nyilván macerásnak találták egyenként összeszedni a darabjait, így a kirakott fabútorok közül csak a nagyobbaknak kelt lábuk. Ha az oltár is épségben marad, valószínűleg egy kályhában végezte volna. Ehelyett arra várt ott a földön, hogy valaki megmentse.
Pedig Tarnóczky Attila nem restaurátor vagy képzőművész. Talán inkább önkéntes örökségvédő. A 66 éves nyugdíjas pedagógus-politikus a közelmúltban Podmaniczky-díjat kapott. Az elismerést a Város- és Faluvédők Szövetsége adományozza azoknak a magánszemélyeknek, akik foglalkozásuktól, kötelezettségüktől függetlenül a legtöbbet teszik a kulturális örökség védelmében.
Tarnóczky hónapokon át csak az oltár rekonstrukciójával foglalkozott, az 1700-as években készült darab elemeit egyenként vette kezelésbe, majd fénykép alapján állította össze.
Kanizsán évtizedeken át fizika–kémia szakos középiskolai tanárként tartották számon Tarnóczky Attilát, akiből aztán az utóbbi húsz évben a város egyik meghatározó politikusa, majd az egyik legaktívabb lokálpatriótája lett. Kacskaringós életpályájával mintha csak a Tarnóczky család hagyományai előtt kívánt volna tisztelegni: az elmúlt évszázadban látványos felemelkedések és drámai bukások kísérték a família sorsát.
A kispolgári létből induló vasutas nagyszülők kereskedőt faragtak a fiukból – Tarnóczky Attila édesapjából –, aki főként háztartási eszközöket, konyhai árukat forgalmazott, de nagy tételben bármit hajlandó volt megvenni-eladni. Ám a második világháború utáni rendszerváltozást nem élte túl a Tarnóczky-féle nagykereskedés.
Tarnóczky Attilát – származása alapján – a hatvanas évekig az egyéb kategóriába sorolták. Édesanyja háztartásbeliként nevelte a három gyermekét, a polgári életmódját feladni kényszerülő édesapából pedig díszárukészítő kisiparos lett.
– Hivatalosan ezt a titulust használta, valójában kegytárgyakat gyártott. Hétvégenként engem is magával vitt: búcsúról búcsúra jártuk az országot, segítettem neki pakolni meg árulni. Rendkívül kalandosnak találtam, hogy pajtákban aludtunk, néha a stand alatt a földön.
Először akkor érezte, hogy az „egyéb besorolás” nem a legelőnyösebb, amikor – nyolc diáktársával ellentétben – nem vették fel a kanizsai olajipari technikumba, pedig ő volt a legjobb tanuló az osztályban.
Így az akkor kevésbé népszerű Batthyány gimnáziumot végezte el. Az érettségi után néhány évvel váratlanul megnyílt előtte az egyetemi felvétel lehetősége: édesapja elhunyt, édesanyja pedig – hogy eltarthassa a családot – munkásnő lett, csomagoló a kanizsai ostyagyárban.
Tarnóczky Attila életét egyszerre jellemezte a hűség és a csapongás. Bizonyos dolgokban ragaszkodott a tradíciókhoz, például csak egyszer nősült, negyven éve él boldog házasságban pedagógus feleségével. A tanári hivatásához is hűséges, egész életében a kanizsai Mező Ferenc Gimnáziumban tanított.
Ami viszont a hobbijait illeti, sokszor beleszeretett olyan dolgokba, amelyeknek aztán később könnyedén búcsút intett. Persze ezek sem számítottak futó kalandoknak. A sakkozást például évtizedeken át versenyszerűen űzte, négyszer lett városi bajnok, egészen a mesterjelölt szintig jutott. Éveken át a sziklakertépítés volt a mániája, mígnem a dereka miatt fel kellett adnia.
Rossz nyelvek szerint a politikai pályafutását is a csapongás jellemezte. Tény, hogy Kanizsán alapító tagja volt az MDF-nek, később az MDNP-ben politizált, utána a Fidesz tagja lett, végül függetlenként fejezte be a politikai karrierjét. Volt országgyűlési képviselő, városatya és alpolgármester is.
– Az csak látszat, hogy szélkakasként változtattam volna a nézeteimet – mondja. – A politikai ízlésem az elmúlt évtizedekben semmit sem változott, ma is nemzeti liberálisnak vallom magam. Nem én alakultam át folyton, hanem azok a pártok, amelyekhez ideig-óráig tartoztam.
Miután 2006-ban kiszállt a politikából, belevetette magát a városvédő munkába. Valójában már a hetvenes években helyi aláírásgyűjtést szervezett, hogy az egykori Fekete Sas gyógyszertár felszerelését ne szállítsák át Zalaegerszegre. Akkoriban ez a fajta kiállás szokatlan volt, viszont sikerrel járt: a patika bútorzatát ma is a kanizsai múzeumban őrzik.
A kilencvenes évek közepén Tarnóczky Attila kezdeményezésére sikerült megakadályozni, hogy elbontsák a városi kórház csaknem kétszáz éves öntöttvas kerítését.
– Mivel az önkormányzatnak nem volt pénze a felújításra, így a vállalkozókhoz fordultam – mondja. – Sorra jártam a kanizsai vállalkozókat azt kérve, finanszírozzák egy-egy elem rekonstrukcióját, cserébe a cégük neve rákerülhet kerítésre.
Később a főtéri szökőkút, a harangjáték és még sok más fontos kanizsai relikvia újult meg Tarnóczky Attila szponzorszerző tevékenysége nyomán.
Legnagyobb szabású városvédő vállalkozása a kanizsai táblarendszer létrehozása volt. Először 2003-ban jelent meg Kanizsa belvárosában az egyik falon tábla, amely összefoglalta az adott épület történetét. Hogy ki építtette, ki tervezte, kik laktak benne, kötődik-e hozzá valamilyen nevezetes helyi esemény. Azóta 120 ilyen tábla díszíti az épületek falait. Mindegyiket más-más cég, illetve magánszemély állíttatta Tarnóczky Attila útmutatásai alapján.
Aki ma végigsétál Kanizsán, a táblák alapján átfogó várostörténeti kurzusban részesülhet. A nyugdíjas pedagógus bízik benne, hogy a „táblás házak” az időnek is jobban ellenállnak, vagyis az ilyen épületeket kevésbé fenyegeti majd a lebontás veszélye, mint a jelöletlen társaikat.

Forrás: Reader Digest