Rózsás Jánosról, a Magyar Művészeti Akadémia 2003. évi aranyérmeséről

Jó hírt hozok Zalából, Nagykanizsáról. Arról a helyről, ahonnan egykori társuk, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, Farkas Ferenc származik, akiről nálunk zeneiskolát neveztek el, nem sokkal halála után.
Arról a helyről, ahol nemrég az akadémia tagjai Zalaváry Lajos művét tekintették meg. Megjegyzem, ez a mű, a Halis István Városi Könyvtár épülete a város büszkesége, itt dolgozom felkészült könyvtáros kollégáimmal magam is.
Rózsás János személyében az Akadémia erről a vidékről, ebből a városból választotta ez évi kitüntetettjét.
A jó hír pedig az, hogy egy olyan férfiút tüntetnek ma ki, akinek az elismerésére egy egész vidék büszke.
Sokfajta kedves és örömteli feladattal örvendeztetheti meg a sors az embert. Az azonban a kivételes események közé tartozik ezek között is, ha valaki másnak az örömében úgy osztozhat az ember, hogy maga is külön örömet érez, mert önnön szándékának és kívánságának megvalósulását látja a másikat illetően. Mióta Rózsás Jánost ismerem – s ennek már 15 éve –, folyamatosan figyelemmel kísérhetem az életét. Egy jókora generációnyi, vagy inkább másfél, korkülönbség van köztünk, mégis folyamatos a kapcsolatunk, melynek legfőbb öröme az, hogy láthatom, milyen erővel és odaadással és egyre bővülő ismertséggel végzi munkáját, ő pedig azzal tüntet ki, hogy szívesen és folyamatosan tájékoztat a vele történtekről. Egyben jelzem, kapcsolatunk példa arra, hogy van folyamatosság a generációk egymást váltó sorozatában, még ha a szakadások látszanak is erősebben. Erőmhöz mérten találkozási és megjelenési alkalmat próbálok számára teremteni.
Politikai állásfoglalásai, józan értékítélete mindig figyelemre méltóak számomra.
Mindez miért van így?
Azért, mert következetes élet a Rózsás Jánosé.
Először titokban, majd félig legálisan, egy ideje pedig a teljes nyilvánosság előtt végzi tevékenységét.
Az ország népe a Szabad Európa Rádió felolvasásából ismerte meg. Megdöbbentette a nyilvánosságot az a sors, melyet megismertetett a magyarsággal, ez a sors a Gulagot megjártak sorsa.
A nagy, összefoglaló tabló a szenvedések felfoghatatlan tömegéről, nem teszi átélhetővé a fájdalmat. A kisember, akit megért mindenki, akinek a kínját mindenki át tudja érezni, ő tudja igazán átéreztetni, mi is történt ott, a Gulag lágereiben sok millió emberrel, köztük a százezres létszámú politikai elítélt magyarsággal. Arról a százezres magyarságról hoz ő hírt számunkra, amelynek száz senyvedőjéből átlagosan négyen jöttek haza.
Emlékeit először oroszul, a várható száműzetésben gondolta megírni. A tíz év Gulagot ugyanis az örökös száműzetés követte volna Szibériában a Szovjetunió büntetési logikája szerint. Végül 9 év után hazajöhetett, és megérkezése másnapján vázlatírásba fogott.
Titokban – joggal tartva az újabb meghurcoltatástól –, rejtegetve írását próbált emlékezni és megmaradni egyszerre. Az akkori Magyarországon megélni, családot alapítani, soha nem felejteni, hogy sok-sok áldozat szinte egyedüli hírvivője – így kellett élnie hosszú ideig Rózsás Jánosnak.
A '70-es években zökkentette ki ebből a helyzetből a szovjet politikai rendőrség taktikai megfontolása, mely azt fundálta ki, hogy a Szolzsenyicin Gulag szigetcsoportjában emlegetett, olvasni szerető, az orosz kultúra és irodalom iránt érdeklődő magyar rabot, Rózsás Jánost kellene rávenni egy Gulagot tisztázó emlékezés írására.
Ez az akció azonban ellenkezőleg sült el. A kényszerítéssel létrejött írás – mint említettem – fájóbb és hitelesebb hatású a legleleplezőbb, nagy tömegű adatot felsorakoztató összefoglalónál is. Nem valósult tehát meg a Gulag tisztázása, de egy indulatok nélküli őszinte emlékirat született, mely valóban megindító.
A mű tehát elkészült, és önálló életet kezdett élni. Még az országot is elhagyta, és így jelent meg először külföldön. Rózsás János legfőbb munkája, a Keserű ifjúság tehát először a nyugati magyarság előtt vált ismertté. Ezt a munkát használva valósult meg később a rádiós felolvasás (szemtanúja voltam egy olyan esetnek, amikor egy határainkon túli magyar azért szorongatta Rózsás János kezét, mert boldog volt, hogy végre láthatta azt az embert, akinek műve felolvasása olyan nagy hatással volt rá). Megjegyzem: hazai rádióban nem olvasták még fel a könyvet.
A mű hitelességét kikezdhetetlenné teszi Rózsás János rendkívüli emlékező képessége, és az, hogy nem időben távoli emlékeket örökített meg egykoron, hanem a friss „élményeket”. Először nem akartam magam sem elhinni a naprakész információkat (a 9 év egyes napjaira pontosan emlékezett az emlékeit író szerző). Később meggyőződtem rendkívüli emlékező képességéről is.
Mély hite segítette túlélni. Mindig megmaradt érdeklődőnek. Soha nem veszett ki belőle a figyelem a világ és környezete, rabtársai iránt. Soha nem próbált mindenáron túlélni sem, nem kerülgette a láger sivár szemétdombját, hogy a szemétből kaparjon ki valamit, pedig de sokan haltak bele az ilyesmibe. Soha nem kívánt túlélni mások rovására. Belső arányérzéke, tartása, mely nyilvánvalóan vallási meggyőződéséből fakadt, megóvta őt a legszörnyűbb körülmények között is.
A szörnyűségek nem tették számára az orosz népet ellenszenvessé. Hosszú ideig járatta az orosz nyelvű lapokat idehaza is. Figyelte a Szovjetunió történéseit, irodalmi változásait.
A népek közötti megértést a legteljesebben testesíti meg az ő élete.
Lágeri életének tanúi nincsenek, mert nem lehetnek, mégis – hiteles tanúk megerősítő vallomásai nélkül is – minden sora hiteles, hitelesíti a lágeri élet utáni leélt élete. Rózsás János ugyanazzal a harcmodorral, ahogyan túlélte a Gulagot, éli életét napjainkig, az azóta eltelt 50 esztendőt.
Küldetéses emberré lett. Legfontosabb feladatának azt tartja, hogy hiteles kép alakuljon ki a magyar társadalomban az elhurcoltakról.
Rehabilitálási kérelmek tömegének írásával segítette a túlélőket és hozzátartozóikat. Egyre több sors tárulkozott fel előtte. Természetes módon kezdte el ezeket a sorsokat megörökíteni és rendszerezni, e rendkívüli munkából lett a GULAG LEXIKON.
Már fogságba kerülése előtt, fiatalon megtanult németül. A lágerlakók és az orosz nyelvű olvasmányok jócskán bővítették tudását egy másik népről és kultúráról. Több nyelv és kultúra ismeretében igazán hiteles az ő állhatatos magyarsága. Egy igazán kényes és csak nagy odafigyeléssel elfogadtatható kérdés, a nagykanizsai Nagy-Magyarország emlékmű visszaállítása ügyét rendkívüli diplomáciai érzékkel jelenítette meg a közvélemény előtt, majd vitte sikerre. Így ma Nagykanizsa egy fontos régi emlékkel és a múltjával való szembenézéssel éli életét, az emlékmű maga pedig a város talán legismertebb látványossága lett.
Jól döntött az akadémia, mert Rózsás János személyében megtalálta a megfelelő embert, akinek tevékenysége pontosan illeszkedik az eddig kitüntettek értékrendjének sorába.
Okos az a döntés, mely egy testület erkölcsi tőkéjét arra használja, hogy rámutasson valakire, akire éppen erkölcsi értékei miatt kívánja felhívni a közvélemény figyelmét.
Olyasvalakit tüntetnek most ki, akire büszke – ezt már jeleztem – a városa, Nagykanizsa is, hisz éppen egy évtizede díszpolgárává avatta, tette ezt akkor, amikor először adományozott ilyen címet a rendszerváltoztatás után. Magam azért is vagyok ma különösen örömmel teli, mert akkor a kezdeményezők között voltam, és tudom, hogy az azt követő évtized több elismerésének ez volt a kezdete. Az akkor, 10 éve megkezdődött folyamat azóta szerencsére nem ért véget. Megyéje, Zala megye 10 év után szintén díszpolgársággal tüntette ki, és kapott sok más elismerést is, köztük állami kitüntetést.
Az akadémia kitüntetése azonban kivételes, hiszen egy olyan, a magyarság körében tiszteletnek örvendő közösség tünteti őt ki, mely igen értékessé tette kitüntetését azzal, hogy egyetlen személynek ítéli évente aranyérmét és ezzel bizony különös hangsúlyt és figyelmet tud szerezni a kitüntetettjének. 

Nagykanizsa-Budapest, 2003. április 3.

Czupi Gyula