Ugrás a menühöz.Ugrás a keresődobozhoz.Ugrás a tartalomhoz.



 

Rózsás János önéletírása

 

Az önéletírás 2009-ben keletkezett,
s tartalmazza a kitüntetéseket, elismeréseket,
valamint könyveinek kiadástörténetét, melyek az
emlékhonlap más oldalain tekinthetők meg
(a linkek a szöveg alján odavezetnek).

Az önéletírás melletti képek a nagykanizsai,
Csengery utcai házáról

Rajnai Kamilla Eszter fotói,
köszönjük neki. 

Budapesten jöttem a világra 1926. augusztus 6-án paraszti gyökerű munkáscsaládban. Édesapám szobafestő mester volt, az édesanyám háztartásbeli.
Az I. világháború, Magyarország iszonyú megcsonkítása miatt családunk is osztozott az ország lakosságát sújtó nehéz életkörülményeken. Apai felmenőim 1918-ban a szerb megszállás elől menekülve kötöttek ki átmenetileg Budapesten. Így kora gyermekkorom különösen változatos volt, de a hányattatások éveinek eseményei később tudatosultak bennem, amikor értelmem nyiladozni kezdett a külvilágra. A nagy szegénység miatt hároméves koromban anyai nagyszüleimhez kerültem egy göcseji kis faluba, míg szüleim Budapesten küszködtek a túlélésért.

Amikor hatéves lettem, szüleim magukhoz vettek, amikor éppen Újpesten laktak, és már volt főbérleti szoba-konyhás lakásuk, hogy ne osztatlan falusi iskolában sajátítsam el a betűvetés tudományát. Az első elemi után a másodikat már Budán, a Krisztina téri iskolában jártam ki, de mire harmadikas lettem, már Nagykanizsára költöztünk a nyomasztó munkanélküliség körülményei közül vidéken keresve menedéket. Gyerekfejjel azon tűnődtem, hogy vajon a negyedik elemi osztályt hol fogom kijárni? Aztán úgy hozta a sors, hogy végleg ebben a határszéli kisvárosban maradtunk közelebb a család zalai gyökereihez. E város temetőjében találtak végleges nyugalomra apai déd- és nagyszüleim és később a szüleim is.

Itt öregedtem meg, de közben sok mindenen kellett még keresztülmenni az életben, hogy valóban Nagykanizsán vethessem papírra életem eddigi eseményeit. Ha a jó Isten úgy rendeli, őseim nyughelyéhez térek meg én is földi pályám végeztével.

Iskolai tanulmányaimat a négy polgári elvégzése után, bár jó tanuló voltam, félbe kellett szakítanom. 1940-ben, tizennégy évesen munkát kellett vállalnom a család megélhetése érdekében. Szeptember 7-én álltam munkába, a nagykanizsai áramszolgáltató vállalatnál lettem segédtisztviselő, ma úgy mondanánk, adminisztrátor.
A munkavégzés ellátásához esti tanfolyamon gyors- és gépírói képesítést szereztem. Ugyancsak esti tanfolyamon bővítettem a polgári iskolában szerzett német nyelvtudásomat, és 1942 májusában, mivel jó nyelvérzékem volt, német nyelvből sikerült felsőfokú, „A” osztályozású vizsgát letennem a müncheni Deutsche Akademie professzorai előtt. Ifjúkori csalódásaim miatt, valamint a jobb kereset elérése érdekében 16 évesen hagytam el a szülői házat, önkéntes száműzetésbe mentem falura szüleim végtelen bánatára.
1942. július elsejétől a bánokszentgyörgyi körjegyzőség közigazgatási körírnoki állására nevezett ki a járási főszolgabíró. A megélhetésen felüli keresetemet hazaküldtem a családnak, ami több volt, mint az előző fizetésem.

A kibírhatatlan modorú főjegyző miatt 1944. március 1-jétől a szomszédos borsfai körjegyzőségre kerültem, de sem sokáig maradhattam ott. Az időközben kitört második világháború, hazánk belesodródása a világégésbe sorsdöntő módon szólt bele a mi kis családunk életébe is. Édesapámat kivitték a frontra, és az volt a kérése, hogy a háborús körülmények miatt költözzem haza, hogy együtt legyen a csonka család az idősebb fiúval. Így aztán 1944 júniusától Nagykanizsán, a MAORT Központi Javítóműhelyének vezető főmérnöke mellett lettem titkár és magyar–német levelező.
A hosszan elhúzódó, és már a németek oldalán harcoló országok által is titokban sejtetten, számunkra vesztésre álló második világháború vége felé — sok fiatal sorsával együtt — az én életem is tragikus fordulatot vett. 1944 szeptemberében évjáratommal együtt sorozáson estem át 18 évesen, ahol katonai szolgálatra alkalmasnak bizonyultam. Novemberben megkaptam a behívót, és mint katonai előképzésben részesült leventét mozgósítottak. Néhány héten belül a leventékből verbuvált alakulatommal, minden különösebb kiképzés nélkül, harci feladattal vetettek be a Somogy megyei fronton, Marcali község térségében. Bajtársaim egy része hősi halált halt, én többekkel együtt hadifogságba estem 1944. december 22-én.
A szovjet katonai elhárítás, a SZMERS még azon a napon letartóztatott bajtársaimmal együtt, és megkezdődött a vizsgálati fogság. 1945. február 6-án a 3. Ukrán Front katonai törvényszéke, nem ismerve el ártatlanságomat, 10 évi kényszermunkára, örökös száműzetésre ítélt. Egy rabszállítmánnyal az odesszai börtönbe deportáltak, ahonnan még Ukrajnában maradva a nyikolajevi, majd a herszoni munkatáborba kerültem. 1946 őszén az észak-uráli Szolikamszk lágerkörzetébe indított szállítmánnyal fakitermelő lágerben folytattam büntetésem letöltését. A borzalmas északi lágerekben sokszor úgy éreztem, hogy nincs tovább, de a jó Isten kegyelméből lelkileg-testileg átvészeltem a gyötrelmeket. 1949. április elején egy népes rabszállítmánnyal Kazahsztánba deportáltak, ahol speciális politikai börtönlágerek vártak ránk szigorított fegyelmezéssel, de tűrhetőbb tábori viszonyok között. Először Szpasszk kőbányáiban dolgoztam, majd szeptemberben az Ekibasztuz néven megalapított új bányászváros úttörő építői lettünk az „Éhség sztyeppének” nevezett sivatag kellős közepén meglehetősen kezdetleges életkörülmények között. Közel négy évet töltöttem ebben a lágerben, és amikor — Sztálin halálát követő amnesztia révén — onnan szabadultam 1953 júniusában, a városkának már 15 000 lakosa volt, míg munkatáborunk 5000 rabszolgával folytatta tovább a város építését.
A kereken kilenc évig tartó rabság után 1953 decemberében térhettem haza Magyarországra. A megtalált, háborút átvészelt család segítségével igyekeztem beilleszkedni a megváltozott körülmények közé a szovjet hadsereg által megszállt, kommunisták által kormányozott országban.
1954 januárjában könyvelőként helyezkedtem el a nagykanizsai járási tanács pénzügyi osztályán. Esténként, mindenki előtt eltitkoltan, szorgalmasan róttam a sorokat a fehér papíron: szovjet rabságom naplószerű feldolgozásán dolgoztam. Lágeri visszaemlékezéseim eseményeinek rendkívül részletes, szinte napra lebontott dokumentumszerű lejegyzésével 1955 novemberében készültem el, melynek ideiglenesen Decembertől decemberig címet adtam.
Egy év múltán, 1954 decemberében megnősültem. Feleségemmel, Magyar Magdolnával egy házban nőttünk fel, jól tudta, hogy kivel vállal sorsközösséget. Hűséges társam lett, habár előre nem láttuk a rám váró üldöztetéseket, melyek később következetek be a sors forgandóságából. Házasságunkból három gyermek született: Antal (1955), László (1957), Magdolna (1959).
A munka és család mellett leérettségiztem a közgazdasági technikumban; különböző pénzügyi szakvizsgákat, oroszból felsőfokú állami nyelvvizsgát, majd tolmácsvizsgát tettem.

A Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma 1962-ben rehabilitált elismerve, hogy a súlyos vádak alapján — miszerint háborús bűnös lettem volna — bűncselekmény hiányában visszavonták a vádakat.

1970 decemberében a Nagykanizsai Bútorgyárba kerültem. Ott pénzügyi vonalon és német — orosz tolmácsként dolgoztam. 1983 júniusában rokkant nyugdíjas lettem sorozatos betegeskedés után. 1984 októberétől 1991 tavaszáig a Kanizsa Sörgyárban szerződéses alkalmi munkakapcsolatban német–orosz műszaki és közgazdasági tolmácsként működtem, majd végleg befejeztem munkaviszonyomat.
 

Folytatása: kitüntetések és elismerések;  kapcsolat Szolzsenyicinnel és a művek története

 
/2
Következő >> (2. oldal)