vissza
Válogatás Szoliva János verseiből
A vers
Úttalan bolyongás,
örökös útkeresés a vers –,
őrizetlen álom.
Megejtő igézet,
kóbor sejtelem –,
beálló csönd-beszéd.
Szétágazó idő,
kiszakított tér –,
égig érő valóság.
Szavakkal tapogatózol
Ahova térkép nélkül,
vakon is eltalálnál,
egyszer volt, hol nem volt...
Szavakkal tapogatózol
az ismert utcán:
mállik a múlt a ház falán...
Keresed a sánta kutyát,
hogy simogatnád,
ha csaholna-,
üres kutyaólban
holt kuvasz szaga.
S a gazda hol a pincéből,
ki borral kínál?
Lármás kocsmában apád
holtak nyelvén politizál.
Gyűjti a halált a temető...
Vonatok jönnek, mennek:
ködfátyolban ellebegnek
hol nem volt utasok...
Rád köszönnek ismeretlenek,
hagyod, hogy meséljenek.
Ki mondja meg nekik,
rokona vagy mindenkinek.
Idő-repeszek
Idő-repeszek.
Zuhog az eső, zuhog a vér,
földerekből Mura vize.
Merülés otthoni mesékbe:
hullámok közt vízitündér.
Halak sütkéreznek a parton,
duruzsol a vízimalom.
A pókhálós gerendákról
hull rám a liszt, a por...
Idő-repeszek hullanak rám,
zörgő kocsikerekek,
a lovak ahogy nyerítenek,
ahogy a csődör kancára hág,
ahogy csaholnak a kutyák
és bicegő kiskacsák,
csirkék az udvaron,
bekiabál a csordás, a kanász,
kerítésre támaszkodva
apám postásra vár.
Kukoricafosztás, népdalok,
kemencében a kalács,
citerazene, mulatozás
és ünnepek és ünnepek,
díszbe öltözött lányok,
misés reggelek,
Szent István napján a búcsú,
ringlisek röpítenek...
Zuhog az eső, zuhog a vér,
földerekből Mura vize.
Merülés otthoni mesékbe:
hullámok közt vízitündér.
Zarándok vagyok
Gyalog járom a vidéket,
őrzi a csönd a határt.
Rozsdállik a bársonypázsit,
fű közt szorgos hangya mászik,
hangtalan.
Fák övezte titok az álom,
Mura tükrén megtörik a fény.
Parti fövenyből a hátam,
hullámzik folyó-mellem.
Szokásból a levegő,
járkálok szélütötten.
Útitársam minden bokor,
szótlanul társalog velem.
Zizeg a száraz falevél.
Bolond szél visz héthatáron,
valami hídon megyek át éppen ─,
zarándok vagyok Muratájon.
Ha tüzet gyújt a nyár…
Ha tüzet gyújt a nyár,
völgyeid langymelegét
hozza a szél.
Hozza petrencehajad szénaillatát,
mikor virágba oltja
szenvedélyét a méh.
Kikönyököl
Zenél a levél,
ágak között nyikorgás –,
leszakad az éj.
Brekeg a tó,
a békasereg esőre vár.
Ablakomon behajol egy ág –,
kikönyököl a hallgatás.
Ha
Ha meddő nyugalom ölelt is keblére,
ha menedéked a szenvtelen magány,
ha nem ámít a szó, törékeny dallam,
s kába részegségbe nem szédít írás,
gondolj arra, mi kimondhatatlan,
mit titkolni érdemes.
Örök ringatózás
Ember vagy,
rejtelmes szívdobogás,
hajnali virradat, ragyogás,
kéz, mely szétteríti a napot.
Az vagy csak,
őszben kóborló zarándok,
avarszagú bánat,
megrendült tehetetlenség –,
harangszóra hittel ébredő.
Csak az vagy, ember,
titokmély lobogás,
születés, elmúlás,
örök ringatózás –,
keresztrefeszülés.
Égre les
Az idő járása:
hideg, meleg front.
Dimbes-dombos életemről
mit is mondhatnék.
Őrizgetem múltamat,
tekintetem Égre les.
Azóta
Álmomban
leváltam egy régi kopott plakátról.
Saroktól sarokig sodort a szél.
Senki nem ismert, nem tudták, ki vagyok.
Valaki belegyűrt egy koszos kukába.
A zsibárus, aki megtalált és elvitt
a bolhapiacra, azt mondta mindenkinek,
hogy madár vagyok.
És elhitték neki.
Azóta repülni is megtanultam.
Háromsorosok
Lépcső akartam lenni,
maradtam dobogó.
Földszintes a ház.
*
Ez nem az én időm,
a bohóc már kiköltözött belőlem.
Vendégszerepet nem vállalok.
*
Kitakarja, befedi a sebeket a szó,
vigasztal a csönd.
Az éjszaka megágyaz mindenkinek.
Ma-holnap
Szeretem Kanizsát,
itt telt el ifjúságom.
Szeretem múltját,
patinás házait,
a megújuló tereket.
Ma is talpam alatt érzem
a sárga köves Fő utcát,
a régi Sugár utat,
amerre iskolába jártam.
Csak a Nevető Laci hiányzik
az utcasarokról.
Elfordul irányom,
megint éjfél van már ─,
ma-holnap.
Támad az idő,
múlik észrevétlen.
Hol a találkozás?
Kezdődik. Abbamarad.
És hol az akkor,
hol a találkozás?
És hol hever a délután?
És hol a pillanat,
ami megmarad –,
ami virág valahol?
Három haiku
újra felborzol
egy eltévedt mozdulat
téged idéző
ködbe vájt hegyek
égbe törő messzeség
felröpül a vágy
hívó füttye szól
bokor mélyén a madár
fészkelő remény
Föllobog
Kiszakadok önmagamból,
ellebegek a messzeségbe.
Tüntetnek a lyukas zászlók,
jelszavak tombolnak sötétben.
Föllobog az éjszaka.
Szétlőtt álmaikból fölébrednek,
tovább harcolnak az elesettek.
Értem már
Kerekes kút mélyén a titok,
tenyerén hordja apám a napot.
Arca tükrében vízimalom,
dagad a víz parttalan.
Értem már az éjszakát is:
Mura-parti káprázat.
A folyóból kirepülnek a halak,
ütött-kopott bográcsunkban
békés világunk párolog
Megérkezem
Kútjaimból kicsordul a hajnal,
ajtónkból üzen a kert.
Maguktól nyílnak az ablakok.
Távol vagyok, megérkezem.
Ki a magyar ?
Szol Iván emlékét idézve
