Ugrás a menühöz.Ugrás a keresődobozhoz.Ugrás a tartalomhoz.



vissza

Válogatás Szoliva János verseiből

 

A vers

Úttalan bolyongás,
örökös útkeresés a vers –,
őrizetlen álom.

Megejtő igézet,
kóbor sejtelem –,
beálló csönd-beszéd.

Szétágazó idő,
kiszakított tér –,
égig érő valóság.

 

Szavakkal tapogatózol

Ahova térkép nélkül,
vakon is eltalálnál,
egyszer volt, hol nem volt...

Szavakkal tapogatózol
az ismert utcán:
mállik a múlt a ház falán...

Keresed a sánta kutyát,
hogy simogatnád,
ha csaholna-,
üres kutyaólban
holt kuvasz szaga.
S a gazda hol a pincéből,
ki borral kínál?
Lármás kocsmában apád
holtak nyelvén politizál.
Gyűjti a halált a temető...

Vonatok jönnek, mennek:
ködfátyolban ellebegnek
hol nem volt utasok...

Rád köszönnek ismeretlenek,
hagyod, hogy meséljenek.
Ki mondja meg nekik,
rokona vagy mindenkinek.


Idő-repeszek

Idő-repeszek.
Zuhog az eső, zuhog a vér,
földerekből Mura vize.
Merülés otthoni mesékbe:
hullámok közt vízitündér.
Halak sütkéreznek a parton,
duruzsol a vízimalom.
A pókhálós gerendákról
hull rám a liszt, a por...
Idő-repeszek hullanak rám,
zörgő kocsikerekek,
a lovak ahogy nyerítenek,
ahogy a csődör kancára hág,
ahogy csaholnak a kutyák
és bicegő kiskacsák,
csirkék az udvaron,
bekiabál a csordás, a kanász,
kerítésre támaszkodva
apám postásra vár.
Kukoricafosztás, népdalok,
kemencében a kalács,
citerazene, mulatozás
és ünnepek és ünnepek,
díszbe öltözött lányok,
misés reggelek,
Szent István napján a búcsú,
ringlisek röpítenek...
Zuhog az eső, zuhog a vér,
földerekből Mura vize.
Merülés otthoni mesékbe:
hullámok közt vízitündér.
 

Zarándok vagyok

Gyalog járom a vidéket,
őrzi a csönd a határt.
Rozsdállik a bársonypázsit,
fű közt szorgos hangya mászik,
hangtalan.
Fák övezte titok az álom,
Mura tükrén megtörik a fény.

Parti fövenyből a hátam,
hullámzik folyó-mellem.
Szokásból a levegő,
járkálok szélütötten.

Útitársam minden bokor,
szótlanul társalog velem.
Zizeg a száraz falevél.

Bolond szél visz héthatáron,
valami hídon megyek át éppen ─,
zarándok vagyok Muratájon.

 

Ha tüzet gyújt a nyár…

Ha tüzet gyújt a nyár,
völgyeid langymelegét
hozza a szél.
Hozza petrencehajad szénaillatát,
mikor virágba oltja
szenvedélyét a méh.

 

Kikönyököl

Zenél a levél,
ágak között nyikorgás –,
leszakad az éj.

Brekeg a tó,
a békasereg esőre vár.

Ablakomon behajol egy ág –,
kikönyököl a hallgatás.

 

Ha

Ha meddő nyugalom ölelt is keblére,
ha menedéked a szenvtelen magány,
ha nem ámít a szó, törékeny dallam,
s kába részegségbe nem szédít írás,
gondolj arra, mi kimondhatatlan,
mit titkolni érdemes.

 

Örök ringatózás

Ember vagy,
rejtelmes szívdobogás,
hajnali virradat, ragyogás,
kéz, mely szétteríti a napot.

Az vagy csak,
őszben kóborló zarándok,
avarszagú bánat,
megrendült tehetetlenség –,
harangszóra hittel ébredő.

Csak az vagy, ember,
titokmély lobogás,
születés, elmúlás,
örök ringatózás –,
keresztrefeszülés.

 

Égre les

Az idő járása:
hideg, meleg front.
Dimbes-dombos életemről
mit is mondhatnék.

Őrizgetem múltamat,
tekintetem Égre les.
 

 

Azóta

Álmomban
leváltam egy régi kopott plakátról.
Saroktól sarokig sodort a szél.
Senki nem ismert, nem tudták, ki vagyok.
Valaki belegyűrt egy koszos kukába.
A zsibárus, aki megtalált és elvitt
a bolhapiacra, azt mondta mindenkinek,
hogy madár vagyok.
És elhitték neki.
Azóta repülni is megtanultam.

 

Háromsorosok

Lépcső akartam lenni,
maradtam dobogó.
Földszintes a ház.

*
Ez nem az én időm,
a bohóc már kiköltözött belőlem.
Vendégszerepet nem vállalok.

*
Kitakarja, befedi a sebeket a szó,
vigasztal a csönd.
Az éjszaka megágyaz mindenkinek.

 

Ma-holnap

Szeretem Kanizsát,
itt telt el ifjúságom.

Szeretem múltját,
patinás házait,
a megújuló tereket.

Ma is talpam alatt érzem
a sárga köves Fő utcát,
a régi Sugár utat,
amerre iskolába jártam.
Csak a Nevető Laci hiányzik
az utcasarokról.

Elfordul irányom,
megint éjfél van már ─,
ma-holnap.

Támad az idő,
múlik észrevétlen.

 

Hol a találkozás?

Kezdődik. Abbamarad.
És hol az akkor,
hol a találkozás?
És hol hever a délután?

És hol a pillanat,
ami megmarad –,
ami virág valahol?

 

Három haiku

újra felborzol
egy eltévedt mozdulat
téged idéző

ködbe vájt hegyek
égbe törő messzeség
felröpül a vágy

hívó füttye szól
bokor mélyén a madár
fészkelő remény
 

Föllobog

Kiszakadok önmagamból,
ellebegek a messzeségbe.

Tüntetnek a lyukas zászlók,
jelszavak tombolnak sötétben.
Föllobog az éjszaka.

Szétlőtt álmaikból fölébrednek,
tovább harcolnak az elesettek.

 

Értem már

Kerekes kút mélyén a titok,
tenyerén hordja apám a napot.
Arca tükrében vízimalom,
dagad a víz parttalan.

Értem már az éjszakát is:
Mura-parti káprázat.
A folyóból kirepülnek a halak,
ütött-kopott bográcsunkban
békés világunk párolog

 

Megérkezem

Kútjaimból kicsordul a hajnal,
ajtónkból üzen a kert.
Maguktól nyílnak az ablakok.
Távol vagyok, megérkezem.

Ki a magyar ?


   Szol Iván emlékét idézve


Csak tudnám,
de nem tudhatom,
eleim hazámba hogyan jöttek:
lóháton vagy gyalogszerrel?
Kit imádtak, kitől féltek,
pogányok voltak vagy keresztények?


Csak tudnám,
de nem tudhatom,
hol laktak ők ezer évig?
Vándorúton merre jártak,
a Muráig mikor értek?
Malmot fából hogy faragtak,
kukoricát hogy őröltek?
S ha ideje volt a násznak,
feleséget hol szereztük?


Csak tudnám,
de nem tudhatom,
gyökereim hol eredtek,
Nincsicsek és Neuhold Vilmák
családunkba hogy kerültek?


Nevem bár szokatlan,
szlávosan idegen,
féltve őrzött bizonytalanságban
őseimet is szeretem,
aki nem vagyok már
se szlovák, se horvát, se germán,
akit már magyarnak szült anyám.