Harkány László emlékest

2009. március 17. kedd 17 óra
Halis István Városi könyvtár

Az emlékest programja:
Köszöntés (Kardos Ferenc)
Földi Gábor és Németh Ferenc hegedü Bach darabot hegedül
Dezső Ferenc: Maradj meg menedéknek. Emlékezés Harkány Lászlóra
Verseket szaval: Horváthné Planta Katalin

Dr. Rinfel János ügyvéd, a tanítvány emlékezése

„Úgy vagyok, mintha lennék,
mindenütt ott vagyok, ahol keresnek
és hiányzom, ha megtalálnak”

Gondolom többüknek is ismerősek e sorok, de jelentésük fájdalmát mindenki ismeri, aki akár csak egyszer is elvesztett szeretteire gondol.
Tisztelettel köszöntöm a megjelenteket, – így a mai est végén is – amely talán alkalom egyben arra is, hogy újra elmondhassuk, hogy milyen szerencsések voltunk, hogy ismerhettük Harkány tanár Urat, és hogy beismerjük a szomorú tényt, hogy ugyanúgy hiányzik, mint amikor megtudtuk a hírt, hogy többet már nem lehetünk vele.
Pedig jó lenne. Jó lenne akár újra diákként hallgatni, vagy már felnőttként megszívlelni, és megfogadni mindig bölcs tanácsait.
Tanárként, néha lázadó gimnazista elképzeléseinket szelídítette meg csak úgy, valami ismeretlen módszerrel, önveszélyes és végig nem gondolt szárnypróbálgatásainkat nyugodt és megértő mondatait követően csendes földet érések követték.
Bár az is igaz, hogy egyszer az osztály első harmada röpke negyed óra alatt akkora 1-essel mehetett haza a magyar óráról, hogy a terhet mi, meg nem büntetett osztálytársak is cipeltük.
A büntetés, amely nem csak hogy szokatlan, de tőle ismeretlen is volt, örökké megmaradt emlékezetünkben. A büntetés oka pedig egyenesen hallatlan volt, talán szó szerint is, mert talán valamilyen iskolai ünnep, vagy egyéb jeles esemény közeledett, melynek vele járója volt osztálytermünk zajszintjének emelkedése, sőt voltak olyanok is, akik közeledő ünnep örömében, a csengetés után sem találtak vissza a helyükre.
Harkány tanár Úr osztályterembe történő belépését követően a helyzet megpróbált ugyan normalizálódni, de érezhető volt, hogy ma ez valahogy későn történt.
A kötelező verstanulás soha nem volt az osztály erőssége, ez valahogy ebben az időszakban akaratlanul is kiváltott bennünk valamilyen ellenállást, és így a történet folytatása már előre megjósolható volt.
Harkány tanár Úr villanó tekintetét mosolyogva feltett kérdése követte.
„Melyik verset is adtam fel mára?” Nem tudom, hogy a csend volt-e nagyobb, vagy a ledöbbenés, de ezután elkezdődött – néhányunk szerencséjére betűsor szerint – osztályunk számonkérése.
Na már most, aki ne adj Isten, pár sort mégis tudott a versből, felszólítása után makogásával csak rontott a helyzetén, és nem változtatott az értékelést illetően, már mint a Bagladi 1-es, Balogh 1-es Bazsó 1-es egymást követő és egymással rímelő jegyein, amelyek könyörtelenül megtalálták a betűsorban éppen következő gazdájukat.
De ez már rég volt, olyan rég, hogy Harkány tanár Úr akkor fiatalabb volt, mint mi egykori tanítványai ma. És tudjuk, hogy megbocsátott nekünk, és szeretett minket, sőt a verstanulás is a későbbiek során nem csak, hogy elfogadott, de sokunknak titkos hobbija is lett, és volt olyan osztálytársunk, aki az őszi sanzont az érettségi vizsgán franciául mondta el a vizsgabizottság meglepetésére, illetve elismerését kiváltva, mert abban az időben mi még csak oroszul és németül tanultunk.
Aztán amikor kirepültünk a gimnázium biztonságot adó falai közül, többen visszasírtuk azokat a nehéz napokat, és az emlékszel-e még kezdetű, korábban felháborodást szemléltető méltatlankodásaink óhajtó mondatokká alakultak át.
Később, mikor már dolgozni kezdtem – és hát ez is nagyon régen volt, – újra találkoztam kedves tanárommal.
A találkozásból, találkozgatások, aztán péntek délelőttönkénti kávézások, és új beszélgetős órák lettek. Tegeződtünk, bár ez nekem nehezen ment, és valójában megszólítani, mindig csak tanár Úrként tudtam.
Akkor csak éreztem, ma már tudom, hogy ez így volt rendjén, mert ő életkoromtól függetlenül is mindig a tanárom volt, és ebben az időszakban már nem az óra végét, hanem annak a kezdetét vártam.
Volt egy érdekes felvetése, ami aztán félbe maradt. Súlyosabb gondok terelték el gondolatainkat. Talán folytatni kéne a megkezdett gondolatot, de nélküle úgy érzem nem megy.
Felvetette, ha már ilyen fiskális munkára adtam a fejem, hogy jogi beadványként védő, vagy vádbeszédet írjak ismert irodalmi hősök általunk megismert tetteit illetően.
Toldi Miklóst, Ágnes Asszonyt, és még sok-sok irodalmi hőst hozott fel beszélgetéseink során.
A terv, terv maradt. A vázlatok bár részben elkészültek, értelmüket vesztették.
A szakmailag talán megfelelő, jogi megközelítések mit sem érnek emberi értékelés nélkül, amelyet viszont kedves tanáromtól vártunk munkatársammal Erzsivel, aki bár nem volt diákja, de a tanár Úr nagy tisztelője volt velem együtt.
Egyszer báró Eötvös József mondta egy perbeszéde során, hogy csak azt kérem a bíróságtól, hogy tartsa kezében a törvényt, és szívében az igazságot.
Ha beszélgetésünk során véletlenül munkára terelődött a szó, mindig elgondolkodtam Harkány tanár Úr véleményén, meglátásain. Az ügy mindjárt nem volt olyan egyszerű, és az igazság és a jog néha birokra kelt egymással.
Balogh László barátom a napokban azt mondta, hogy nem újra temetni jövünk ma össze, hanem emlékezni. Megfogadtam tanácsát, és megpróbáltam nem szomorú dolgokról beszélni.
De, így végezetül bármit is mondhatunk ma, vagy később, Harkány tanár úr hiányát nem pótolta semmi, emléke itt van mindenütt.
Köszönöm figyelmüket, köszönöm tanár úr, hogy sokáig a diákja lehettem.