Fejtő Ferenc Nagykanizsáról
Budapesttől Párizsig. Budapest: magvető kiadó, 1986.
11. oldal
"Ne lepődjék meg senki francia, hogy ha mosolygok rajta, amikor külföldinek néz vagy mond engem, amikor úgy bánik velem mint idegennel! Micsoda formalizmus! Külföldi, idegen, amiért a franciák számára kiejthetetlen nevű Nagykanizsa városában születtem? Külföldi, amiért magyar honfitársaimhoz hasonlóan hevesen és keményen ejtem a francia szavakat? A dolgok valóságérzete sokszor jóval fejletebb az emberekénél."
49-53. oldal
Kamaszévek
Tizennégy esztendős koromban érdeklődni kezdtem Kanizsa történelmi múltja iránt. Néhány iskolatársammal együtt rengeteg időt töltöttem a Zrínyi-erőd maradványainak fölkutatásával. (Ezt az erődöt védte Zrínyi Miklós annak idején a török ellen.) A törökök távozása után a császár parancsára 1702-ben a várat lerombolták, köveit a Batthyány nevű nemesi család uradalmi épületeihez, néhány polgárház építéséhez és az alsóvárosi templom építkezéséhez használták fel. Ez a templom - a ferences templom - a népé volt, a felsővárosi viszont, amúgy hallgatólagosan, a polgárságnak volt fenntartva. Zrínyi hősi alakja élénken foglalkoztatott. Elsősorban azért, mert mielőtt — harmincévesen — a háború mesterségére adta volna a fejét, költő volt, mégpedig kitűnő költő, a Szigeti veszedelem című eposz szerzője, amelyet fivére, Péter lefordított horvát nyelvre. A Zrínyi család birtokai nem tartották tiszteletben az országhatárokat, keresztül-vonultak az áthatolhatatlan magyar és horvát erdőségeken. A Zrínyiek magyarul is, horvátul is beszéltek, s hol magyarnak, hol horvátnak vallották magukat. Mindkét nemzet magának követeli őket még ma is. Zágrábban a Zrínyi sugárúton sétálgattam a legszívesebben gyerek-koromban, Emanuel nevű nagyapám ott vásárolt nekem mindennap fagylaltot az olasz fagylaltosnál. Nagykanizsa környékén gyakran zarándokoltam el az évszázados hársfához, amelyet Zrínyi-fának hívtak a parasztok. A hős költő állítólag sokszor pihent a fa árnyékában a város hosszan tartó ostroma alatt. A fa közelében, a Szent György erdő mélyén gyakran matattam barátaimmal együtt a kövek között, amelyek állítólag Kuthu Hasszán török hadvezér nyaralójának maradványai voltak. Nálunk, a Dunántúlon különben a török hódoltság nem tartott olyan hosszú ideig, mint Kelet-Magyarországon, amely 150 évig nyögte a török igát. A megszállás egyetlen emléke nálunk a városközpontbéli gőzfürdő maradt, amelyet apám sűrűn látogatott. Ami a Dráva és a Mura folyók találkozásánál, e regényes tájon egykor tornyosuló Zrínyi-várakat illeti, nyomtalanul eltűntek mind. Mindaz, amit a vidék múltjáról megtudtam, lesújtó volt, és magyarázatul szolgált Kanizsa városának nyomasztó légkörére : csupa meg-szállás, megannyi ostrom, pestis, tűzvész, malária. Kanizsát még a Zala folyó is elkerülte, pedig egykor öntözte a város határait. A XVII. században mégis föltámadt Kanizsa, hála a királyság legnagyobb családjához szorosan kapcsolódó Batthyány família hitbizományának. A Batthyányak II. József-korabeli, komor stílusban épült üzleti köz-pontja a Fő utcán volt, a városháza közelében, mely utóbbi földszintjének egy részét apám könyv- és papírkereskedése foglalta el. Amikor Fülöp nagyapám megtelepedett Kanizsán, a város éppen rendkívüli virágzásnak indult: közlekedési gócpont volt ugyanis Budapest és az Adria között, azonkívül egy meglehetősen gazdag mezőgazdasági vidék kereskedelmi központja, ahol mágnásnagybirtokok és a kisbirtokosok művelte szőlők váltogatták egymást. Valahányszor Batthyány grófné, e terjedelmes idomú asszonyság, aki engem Mária Terézia császárnőre emlékeztetett, átutazott Kanizsán, sose mulasztotta el, hogy megállítsa hintaját apám könyvesboltja előtt, és szót váltson a tulajdonossal, aki ellátta tanácsokkal, hogy mit olvasson. Engem kissé bosszantott, hogy apám a túlzó tisztelet jeleivel tünteti ki a vevőt: rohant a raktárba kicipelni a karosszéket, hadd helyezze magát kényelembe a hölgy. Élénkülő érdeklődésem a város iránt egybeesett a családom múltja iránt mutatkozó érdeklődésemmel. A padláson lévő ócskaságok között kutatva, egy fekete bőrrel fedett nagy dobozra bukkantam: Fülöp nagyapám néhány iratát tartalmazta. A szerencse kétségtelenül mellé - szegődött. Rátaláltam egyik fivérének, Jakabnak a levelére, Jakab volt a zseni a családban, a prágai egyetem tanára s Prága pszichiátriai klinikájának igazgató főorvosa. Amikor ötvenesztendei tevékenység után nyugalomba vonult, összehívta hat fivérét, közöttük nagyapámat, és méltányosan szétosztotta köztük egész vagyonát, hétszázezer osztrák forintot. Magának csak egy kényelmes megélhetést biztosító összeget tartott meg. Úgyhogy nagyapám bizony megütötte a főnyereményt! Minden pénzét a nyomdába, a könyvkiadásba meg a könyvkereskedésbe fektette. Apám szerint, akit nagy nehezen lehetett csak rávenni, hogy beszéljen róla, nagyapa akkor sem változtatott semmit szerény életmódján, és továbbra is szűkszavú ember maradt, aki idejét az újság-olvasás és a könyvkereskedésbe újonnan érkező művek átböngészése között osztotta meg. Élete vége felé már meglehetősen jól beszélt magyarul, jóllehet erős német akcentussal. Felesége halála után — öt gyermeke született az asszonytól — az akkori szokások szerint sógornőjét vette nőül. Őt Rózának hívták, s ő szülte Viktor nagybátyámat. Figyelmen kívül hagyva, hogy Róza néni nem volt vér szerinti nagyanyám, nagyon ragaszkodtam „ómamához", aki amolyan igazi tyúkanyó volt, melegszívű, csupa szeretet asszony. A padláson talált dobozból megtudtam néhány színes részletet nagy-apám és kedvenc fia, Lajos, apám kapcsolatáról. Amikor Lajos 18 esztendős lett, nagyapám, próbára akarván tenni őt, rábízta a szomszédos Somogy megyében, Kaposvárott lévő fióküzlet vezetését. Nagyapám arra kérte magzatát, hogy ne éljen vissza a függetlenségével: zárás után menjen szépen haza a szobájába gordonkázni. Nos, nagyapám leveleiből kiderült, hogy jövendő édesapám inkább a kávéházban töltötte szabad idejét, cigányzenét hallgatva. S ami még ennél is súlyosabb: nagyapám olyan híreket kapott kedvenc gyermekéről, hogy Lajos szerenádokat ad a város egyik ifjú szépségének ablaka alatt. „Bízvást elhiszem neked - írta fiának nagyatyám -, hogy kellemesebb dolog kávéházba járni meg udvarolgatni, mint munkával tölteni a fiatalságunkat és takarékoskodni. De gondold meg: aki becsületes ember akar lenni, annak mértékletességben és józanságban ki kell emelkednie kor-társai közül. Vajon kitől örökölhetted ezt a könnyelműségre való hajlamot? Szívleld meg a szavaimat, amíg nem késő, és írj a te szerető apádnak, Fülöpnek . ." Egy másik levelében puritán nagyapám ismét mérsékletre intette fiát : „Újfent kérlek, hogy gondolkozz el az intelmeimen. Légy komoly és szorgalmas, hiszen a munka épp elég szórakozást is nyújt, az üzletben mindig akad tennivaló. És gondolj arra, hogy mindig azt reméltem, te leszel a jobbkezem. Javulj meg, s írj nekem mindennap, hadd tudjam, hogy megy az üzlet?" Nos, az üzlet, mint egy következő, meglehetősen rideg levélből kiderül, nem ment valami jól : „Kedves fiam! Egyik ügyfelem arról tudó-sít, hogy napokig hiába keresett téged, hogy elintézze a beszerzéseit. Az üzletet zárva találta, és kérdezősködése nyomán úgy értesült, hogy felugrottál Budapestre, s inkább lóversenyre jársz, ahelyett hogy a vevők rendelkezésére állnál. Kérlek, hogy e levél kézhez vétele után azonnal csomagolj össze. Vedd magadhoz a kasszát és a főkönyvet, zárd be a boltot, és gyere haza." Apám előszeretettel leckéztetett engem. Amikor néhanapján meg-látott, amint éppen egy kislánnyal menteni az utcán, szigorú, szemre-hányó képet vágott. Így aztán, alig titkolt elégtétellel, elébe tártam a padlásról előkerült leleteket. Apám fejes (válva olvasta a leveleket, magyarázatképpen azonban csak ennyit tudott megjegyezni: - Nagyapád igen derék ember volt, egész életét munkával töltötte. Volt egy olyan erénye, amely manapság egyre ritkább: a szerénység. Hatvankét esztendősen halt meg, félrekezelték a vesebaját. Apámnak jó természete volt. Azt a könnyelműséget vagy inkább könnyedséget, amelyet nagyapám rossz néven vett tőle, élete végéig megőrizte. (A hitleri vészkorszak pusztította el őt.) Gyerekkoromban büszke voltam rá : magas és karcsú ember volt, jó mozgású, szabályos arcvonású férfi; bajuszát mindig a legújabb divat szerint stuccolta, mindig jól ápolt volt, öltönyeit a legjobb szabónál csináltatta, és olyan szépen táncolta a csárdást, akár egy huszártiszt.
