Orsós Jakab

Önéletírásom

- részlet -

A 28-as évből két felejthetetlen élményt őrzök. Tótszerdahely alatt, a Mura menti Mecsek-erdőben laktunk, vagy 30 család földbe vájt kunyhókban, melyek ősi módon voltak elkészítve. Belsejük az őserdők lakóinak szállásához hasonlított. Együvé tartoztunk, egy fészekaljából valók voltunk. Sorsunk, a mindennapos nyomor, éhség, üldözés hajszolt egybe bennünket. Rettenetes hideg tél volt, melyet a testem minden porcikájában éreztem. Apám reggelenként kiment, a zord fagytól meg az éhségtől megdermedt hollókat összeszedte. Ilyenkor mind a heten, ennyien voltunk gyerekek, az ablaknál álltunk és olvastuk a halálmadarakat. Egy, kettő, három, négy, öt - néha még többet is hozott. Februárban halt meg kétéves Eszti húgom. Halálát meggyászolni átjöttek hozzánk az idősebbek. Mindig pontosan ugyanabban az időben érkeztek, estefelé, amíg a gyászidő tartott. Az idő nap mint nap csikorgóbbra fordult. A kunyhók, mint a vakondtúrások, alig látszottak ki a méteres hóból. Csupán a felszálló füst jelezte, hogy itt még van élet. Éjszaka felébredtünk a hidegtől, amely a kunyhóban is érződött. Az ablak előtti fűz- és nyárfák hangosan recsegtek, reggelre kettéhasadt egyik-másik. Ilyenkor apám egy-egy ágat méteres darabokra tördelt és megrakta a kívülről táplálható, széles szájú kemencét. Esténként apám anyámmal beszélgetett. Főként a rosszat emlegették. Néhány történetre ma is emlékszem. Csendőrhistóriákra. Ha a murakeresztúri tiszthelyettes elkapott bennünket, legtöbbször kinézett egy-két pofon. Ha emberséges volt a csendőr, azt mondták rá: - Bum ká punye! -, ami annyit jelentett: Jó, mint a kenyér! Ha pedig embertelen, verekedős, akkor: - Ró ká kinyile! - mondták. Rossz, mint a kutya! Mi, gyerekek, borzongva figyeltük őket és sokszor egész éjjel arról álmodtunk, hogy tavasz van és kakastollas csendőrök zavarásznak bennünket. Volt úgy, hogy reggel nem mertem kibújni a vackomból, mert csendőrt véltem látni. A 28-as tél mind erősebben dühöngött. Apám hetenként bejárt Tótszerdahelyre és az elkészült teknőket kukoricalisztre, jobbik esetben kevesebb rozslisztre cserélte. Ebben az dőben a faluban két család sem volt talán, aki ne kukoricakenyeret evett volna. Ha a jegyző nem is, a segédjegyző már biztos ráfanyalodott. Apám, mikor hazajött kis keresetével, rendszerint elmesélte, merre járt, mit hallott, mit látott. így hallottam a legényről, aki a lakodalomban annyit evett, hogy belehalt. Megfulladt. Ugy találtak rá a vécében. Egy félig fagyott hurka volt a szájában. Máskor meg azt mesélte, hogy egy jó kuncsaftja meghalt. Lakodalomban szúrták le a szerencsétlent. Apám elment a temetőbe leróni a végtisztességet a sírnál. Bár apám, anyám nem tudott imádkozni többet, mint: Az Isten áldja meg! De ha tudtak is volna, nem segített mi-rajtunk se isten, se ember. Visszagondolva a 28-as esztendőre, mintha három tél házasodott volna össze, olyan hideg támadt. Valahogy mégis átvészeltük. Örökké nem tarthat a tél. Hamarosan megenyhült az idő, megérkezett a déli szél és olvasztani kezdte a havat. Örömünk nem sokáig tartott, mert a hirtelen enyhület megindította a Mura jegét. Március 15-én reggel a törzs minden felnőtt tagja elment hazulról, csupán mi, gyerekek maradtunk otthon. A délelőtti órák nyomottan, egyhangúan teltek. A hó erősen olvadt. A kitaposott gyalogjárók ella-tyakosodtak. A délutáni órákban hatalmas rianásokra futottunk össze. A kunyhónkban szorongtunk mindannyian. Hetvenen lehettünk. A többség még hatéves sem múlt el. A sikoltozás és sírás egyre erősebb lett, ahogy a durrogás hallatszott. Jó két óráig tartott mindez. Aztán a kisebbek belefáradtak a sírásba és az idősebbek karján elaludtak. Kis idő után megszűntek a rianások, ami azt jelentette, hogy fokozatosan megindult, kilépett medréből a Mura, házmagasságnyi jégtáblákat tolva maga előtt. Szerencsénkre a kunyhók egy magasabb dombon álltak, s egyelőre közvetlen veszély nem fenyegetett. A csend kicsalt bennünket a kunyhó elé, bámultuk, amint a jégtáblák egy-egy nagyobb törzsű fát kinyomtak a helyéből, s azok egymással versengve sodródtak tova. Azt játszottuk, hogy ki-ki választ magának egy-egy jégtáblát és fogadtunk rájuk. Az vesztett, akinek a jégtáblája lemaradt. A győztesnek egy gomb járt, amit ott helyben lecsavartunk a rongyos kabátról, nadrágról. Miután Marci barátommal szinte már gomb nélkül maradtunk, s a rohanó jégtáblákra már nem volt mit feltenni, bevonultunk a kunyhóba, beszélgetni kezdtünk.

Gyökeredzés

- részlet -

Kilencéves koromig vándoroltunk egy ócska szekéren, melyet egy csupa csont és bőr almásderes lovacska vonszolt maga után. Népes család volt a miénk. Hét fiú, két lány és a két szülő, összesen tizenegy ember. A legidősebb, Kázmér nevű bátyám tizenegy éves volt, mindnyájan Náné néven szólítottuk. Ez annyit jelentett a mi nyelvünkön: bátyám.
A délelőtti órákban mindnyájan a kocsin utaztunk. Hol az egyi¬künk, hol a másikunk ugrált le menet közben, hogy az útszélen zöldellő fűből egy maréknyit tépve megetesse a lovat. Kora tavasztól északra vonultunk, a nap a hátunkat sütötte, de ősz elején megfordultunk és akkor a nap a szemünkbe tűzött. A havazás beálltával valahol egy erdő szélé¬ben kunyhót rakott az apám, de József napján, március 19-én újra elindultunk északi irányba.
A kocsink hátuljában egy láda lapult, melyben apám üstfoltozó szerszámai voltak. Ha faluhoz értünk, apám szinte vonyítani kezdett: üüüüssstttffffoollltooozznniii! Ahol munka akadt, ott megállt a szekér, és az utcán végezte el a javítást. Előfordult, hogy egy-két napra is el-akadtunk egy-egy faluban. Rendszerint az a gazda engedett be az udvarába bennünket éjszakai szállásra, akinél ránk esteledett. Ilyenkor apám vagy olcsóbban dolgozott, vagy egyáltalán nem is kért bért a javításért. Nagyon ügyesen forgatta azt a néhány szerszámot, amire szert tett. Úgy vigyázott rájuk, akár a szeme világára; lámpája is volt, mert forrasztással is foglalkozott. A javíttatok általában megvárták, végignézték a munkafolyamatot. A munkabér fejében apám élelmiszert is elfogadott, így a család ellátása biztosítva volt.
Apám mindig megkérte az ügyfeleket, hogy maradjanak, amíg megfoltozza üstjüket, permetezőjüket, vízmelegítőjüket vagy más holmijukat. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért teszi ezt?
— Jóska fiam — magyarázta —, azért jó ez, mert mindenki tulajdon szemével láthatja, hogy megérdemlem, amit kérek. Jobban is vigyáznak majd a portékájukra, ha végignézik, hogy izzadok egy-egy javítással.
így aztán megértettem az apámat, de azt is, hogy a javításért kért pénzt miért nem sokallták a népek.
Kikérdezett bennünket, hogy hívnak, mikor születtünk, hány osztálytjártunk, szoktunk-e imádkozni? Végül úgy látta, megfelelő a jellemünk ahhoz, hogy egész nap cipeljük a tojásokkal megrakott, nehéz vesszőkosarat.
Nagy ceremóniát nem csinált a barát. Bekopogott, nagy hangon dicsért, elmondott egy strófát a Miatyánkból, aztán kérte az adományt.
Az iskolában tanultam, hogy a tojásban sok a fehérje. Az én taní¬tóm is tízóraira egy-egy lágytojást szokott elfogyasztani. Ezek után arra gondoltam, hogy az egyház alkalmazottai fehérjehiányban szenvednek, ezért gyűjtik a tojást. Délután négy felé már 400 darabnál tartottunk. Bizony, Pistával elég gyakran váltogattuk a kosár fülét, mert a durva vesszőfonás alaposan feltörte a tenyerünket. Amikor a barát látta, hogy el-elmaradunk tőle, megkérdezte:
— Éhesek vagytok-e?
— Hát bizony, jó volna már valamit enni.
— Ó, milyen boldogok vagytok, mert szenvedhettek — vágta az ájtatos képet.
— Ezzel is jól bevásároltunk — gondoltuk magunkban.
Már alig láttunk az éhségtől, de csak nem hagytuk abba a kéregetést. Végig az egész falun. Utána még elcipelni az állomásra az adományt, ahol ő annak rendje-módja szerint gyorsáruként feladta. Nem adott belőle egy darabot sem nekünk. Pedig milyen jó lett volna, ha nem állítunk haza üres kézzel.
Elindultunk az intéző lakása felé, útközben érintve a disznóólakat is. Ahogy közeledtünk a bokáig süppedő homokban, eszembe jutott az intéző utasítása, hogy az urakat ne engedjem közel az ólakhoz. Ugyanis a környéken annyi bolha volt, hogy ha valaki fehér ruhában került oda, az egy másodperc alatt megvörösödött. Az illető pedig olyan veszett vakarózásba kezdett, mintha villanyáram rángatná.
— Szóljak-e a barátnak — töprengtem —, ő vajon úr?
Aztán úgy döntöttem, nem szólok. Egész nap arról prédikált, hogy ő milyen szegény, márpedig az urak nem szegények. Meg aztán bizto¬san örömet fogok szerezni neki: mondta, hogy örüljünk, ha szenvedhe¬tünk. Minket nem leptek meg a bolhák, mivel naponta permetező por¬ral szoktak befecskendezni bennünket. Bezzeg a barát ruhája percek alatt vörös lett!
A számadó, aki ritkán szokott nevetni, most a hasát fogta, mellényzsebéből előcsúszott majdnem félkilós, háromrétű óralánca.
A barát az arcához kapott, utána a lába szárához. Ijedtében a derekára illesztett kétsoros kötelet kezdte húzogatni, gondolván, hogy a bolhanépség nem tud följebb hatolni, ha megszorítja. Ám ez sem segített rajta, megmásztak kívül-belül.
Kérte, hogy segítsünk neki. Elkezdtük őt topánkáinkkal verni. Ő pedig toporzékolt, ingerelte az éhes férgeket. A harc — köztünk és a bolhák között — nagyon egyenlőtlen volt. A barát meg is futamodott, mégpedig a folyó felé. Ott levetette a reverendáját és vízbe mártotta.
Másnap mesélte a számadó, hogy a barát késő estig szárogatta a ru¬háját, a harangszó után köszönés nélkül távozott.
Nem volnék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem voltam boldog is, bár a szenvedések tengerében a nélkülözések közepette éltem, bár egy évben nyolc hónapot mezítláb jártam, s a többi négy hónapban is, ha egy lyukas cipő jutott — s mégis boldog voltam, ha csupán percekre is. Ha a nyomorúságot, egyhangúságot már nem lehetett elviselni, akkor szinte törvényszerűen jött a feloldódás, ami megszerettette velem ismét a világot. Mindig történt valami, aminek lehetett örülni.
Minden negyedévben kimérték az ún. fertályt. A cselédek asszonyai elszekereztek a közeli malomba őrölni. Hosszú napokig strázsál-tak, nem lehetett tudni, mikor kerül sor az egyikre vagy a másikra. Az én gabonám is szekéren volt, 2 q 25 kg.
Amikor végre hazakerült a liszt, anyám megsütött 3—4 kenyeret, főzött egy nagy fazék tésztát. Amíg abból tartott, addig jó volt. Szűkösen bán¬tunk vele, kíméltük, de azért ehettünk. Ilyenkor mintha csak a miénk lett volna a világ!
Máskor a lefoszlott ing helyett milyen öröm volt újat kapni! Be¬szívni a frissen festett parget szagát! Ezekre a percekre szívesen emlékszem vissza.
A vasárnapok egyhangúak voltak, mindenki pihent, ha tehette. Estefelé az alsó és felső majorban megpendült a citera. Összeültek a fiúk, lányok és énekeltek. Ma is emlékszem egy-két nótára: Istenem, iste¬nem, édes jó istenem, mikor lesz énnekem szép szabad életem…, meg: Kimegyek a temetőbe, beszélek a csősszel, ássa meg a síromat a temető-szélbe…
Ha későre járt, a major botosgazdája kiabált:
— No, csürhék, most már jó lesz, ha lefeküsztök, mert holnap dolgozni kell… Nekem nehogy az istállóban cigarettázzatok!
Hamarosan eljött a , ,csicsai búcsú”. így nevezték a felmondás idejét. 36-ban először tudtam meg, mit jelent.
Véletlenül február 1-én kerültem el egyik barátomhoz, Vass Jóskához. Kilencen voltak testvérek, az apjuk egyedül dolgozott. A húszéves ány is odahaza húzódott meg, mivel valamelyik fiatalúr jóvoltából éppen gyereket várt. Mi esténként egy házi gyártmányú citerán tanultunk játszani, aminek olyan fals hangja volt, hogy a kutyák fölvonítottak, ha verni kezdtük. Persze, ez minket nem zavart. A család már megette a vacsorát, mikor betoppantam. Csak az öreg Vass hiányzott. Feltűnt ne¬kem a nagy csend. Meg is szeppentem egy kicsit. De azért mondtam Jóskának:
— Citeráljunk egyet, ha már itt vagyunk…
— Mama pajtás nem lehet — mondta szomorúan. Szavait még
nagyobb csend fogadta.
— Miért nem lehet?
— Azért testvér, mert ma van a csicsai búcsú. Nem értettem még most sem pontosan, miről van szó, de éreztem, hogy valami nem jót jelent. Ki a lócán kornyadt, ki a sparhelt mellett, az anya meg tollat fosz¬togatott.
— Bizony, Jakab fiam, nemigen fogtok már együtt citerálni.
— Talán beteg a Jóska?
— Nem beteg fiam, hanem az apját mama el fogják bocsátani.
— Miért? — kérdeztem, de nem jött válasz.
Hirtelen a kopott kilincs moccant, az öreg Vass lépett be. Csak ennyit szólt:
— gyerekek!
S ebben a pillanatban, mintha láthatatlan karmester intette volna be a zenekart, kilencféle hangon kezdett zokogni a család.
Föl sem mertem nézni, kiosontam köszönés nélkül. Kint dühöngött a szél, az utakat friss porhóval hordta tele. Gyűrött volt a teteje, mint az agyonhentergetett lepedő. Ingben és kiskabátban futottam hazafelé.
Április 24-én, Szent György napján volt a költözködés. Sohasem felejtem el azt a vasárnapot. A major előtt mentünk nyolc-tízen a leventébe. Egy fapuska volt a vállamon. Egyszer csak meglátom Vassékat, amint az ökrös szekérrel kifordulnak a házak közül. Odasiettem hozzájuk. Az öreg — aki a szekér mellett ballagott — szótlanul magához ölelt.
— Hova hurcolkodnak, Vass bácsi?
— Azt csak a jó Isten tudja — felelte.
Ettől a perctől kezdve gyűlöletet éreztem mindenkivel szemben a majorban, aki valami tisztséget viselt.
Az öreg gazdának két fia volt. Az egyik, a velem egyidős, jó cim-borának bizonyult. Egyik napról a másikra megszűnt köztünk a barátság. Nem is köszöntem neki.
— Mi van veled? - kérdezte
— Nem érdekelsz, hagyj békén!
Egy rajba voltunk beosztva. Meneteltünk. Vass Jóska képe merült föl előttem, és nagy szomorúság fogott el. Mit botladozik előttem ez a gazdafi! — gondoltam és úgy bokán rúgtam, hogy leült. Igaz, utána fél óráig bukfenceztettek, mégis valamit törlesztettem.
Sokszor nem tudtam visszafojtani dühömet. Mindenkin szerettem volna bosszút állni, akinek köze volt az elbocsátásunkhoz.
Két nappal később a szeszgyár répatartályából etették az állatokat. Egy idős bácsi véletlenül több masszát engedett ki. Az igazgató lakása sem volt messze innét. Igen szerette a gyomrát, mert rengeteg csirkét tartott, azzal volt tele a legelő. Néhány kotlós a kiscsibéit is a massza köré csalogatta és az apró jószágok beleragadtak. Percek alatt vagy 15 kimúlt a világból. A tekintetes asszony figyelmes lett a dologra, és ne¬künk esett, azt hitte, mi követtük el a gaztettet.
— Te állat! Miért engedted ki a moslékot?
— Tekintetes asszony — mondtam —, nem én engedtem ki.
Hirtelen eszembe jutott Vass Jóska barátom és odafeleltem neki:
— Te vagy állat, az anyád hétszentségit.
Az asszonyság a fejéhez kapott, rémisztő sikoltozásba kezdett. Mint aki megőrült, úgy ordított, hogy őkegyelmét megsértettem, hogy leállatoztam tízszer, százszor. Kifutott az irodából a férj, szemüveges, testes ember. Vakító fehér inge félelmetesen feszült mellkasán, könyökén felül két gumival szorította le az ujját. Feleségéhez igyekezett, kifaggatta. Én meglepetten figyeltem, még fel sem ocsúdtam, amikor láttam, jön felém a kövér ember.
Nyugodt hangon szólongatott:
— No, Jakab fiam, gyere ide, kapsz két pofont, aztán elmehetsz oda, ahova akarsz.
Engem megint nem a pofonok izgattak, jó cimborámra gondoltam, Jóskára, akitől meg kellett válnom. Mi lesz még ezután? Pista — aki nem messze állt tőlem — úgy tett, mintha a disznókat terelgetné.
A nyakában lógott rafiafonáson vasbicskája, aminek mindkét oldalára ez volt írva: Sarajevó. Egy hónapja vásárolta a búcsúban 80 fillérért.
Az igazgató már csak lépésnyire volt tőlem, s úgy éreztem, ha megsuhint a vastag tenyerével, akkor kiköpöm a pirosat.
Pista felé húzódtam és közben azt kiabáltam:
— Add ide a kést, hadd öljem meg ezt a szemetet! Kezembe nyomta a kést és én visszafordultam. Az öreg megijedt, szaladt elfelé. Én meg utána. Nagyon fürgén szedte a lábát, nem is néztem volna ki belőle. Annyi ideje maradt, hogy becsukja az irodaajtót és magára fordítsa a kulcsot. Azt kiabálta:
— Megállj, megállj! Majd jönnek érted a csendőrök!
És úgy történt. Másnap két csendőr jelent meg a gyár környékén. Na, gondoltam, nekem befellegzett. Biztos panaszt tesz az öreg ellenem. El lesz intézve az én sorsom örökre. Mindegy, jöjjön, aminek jönnie kell!
Annyi biztos — határoztam el magam —, ha most ez a két csendőr elver, az öreg gyárvezetőnek szomorú napjai lesznek.